Kis esti mesék nappalra

Könnyed útmutató a mesékhez,

avagy miért viselkedünk néha úgy, mintha többen lennénk?

Meglepetten tapasztalhatod, hogy egy barátod, családtagod – vagy akár te magad – ugyanarra az eseményre egyik nap így, másik nap egészen másképpen reagál. “Két lélek egy emberben”, mondják. Valaki mond egy viccet, és jóízűen nevetsz rajta. Máskor ugyanaz a mondat vérig sért.

Vagy lelkesen kijelented:

– Holnap palacsintát sütök húsz vendégnek!

És amikor eljön a holnap, ugyanazt gondolod:

– Ki volt az az idióta, aki ezt kitalálta?

Pedig te voltál.

Ilyenkor könnyű azt mondani: „Megváltozott a kedve.” Csakhogy ennél valami érdekesebb történt. Mintha valaki más ült volna be egy időre a vezetőülésbe.

Nem kell megijedni. Nem költözött belénk senki, és nem is szükséges azonnal ördögűzőt hívni (Bár néha …).

Egyszerűen úgy tűnik, mintha többféle énünk volna. Van bennünk például egy, aki óvatos. Egy másik, aki bátran nekimegy mindennek. És egy, aki inkább elbújna. És még egy másik pedig máris megmentené az egész világot, lehetőleg még vacsora előtt.

Ezek a különböző működésmódok nem véletlenül alakultak ki. Sok közülük nagyon régi. Olyan időből származik, amikor még kicsik voltunk, és a felnőttek között valóban gyengék, tapasztalatlanok és segítségre szorulók voltunk.

De aztán felnőttünk. Csakhogy a bennünk élő régi szereplők ezt nem mindig veszik észre. Így történhet meg, hogy egy régi védelmezőnk ma is úgy viselkedik, mintha négyévesek lennénk, és még mindig nekük kellene megmentenie bennünket.

A védelmezők

Ezek a belső szereplők gyakran vetélkednek egymással. Ugyanis mindegyiknek megvan a maga elképzelése arról, hogyan kellene megoldani az életünket.

Az egyik azt mondja:

– Vigyázz! Ebből baj lesz!

A másik:

– Ne törődj vele, majd én megoldom!

A harmadik:

– Inkább ne csináljunk semmit. Abból még sosem lett nagy baj.

Amelyik éppen az adott pillanatban a legerősebb, az kerül a vezetőülésbe. És ekkor

ő beszél.

ő dönt.

ő cselekszik.

A többiek pedig vagy várnak a sorukra, vagy megpróbálják valahogy félretolni.

Ez első pillantásra nem túl demokratikus rendszer. Inkább mint egy család!

De azért van benne valami megható: ezek a részeink értünk dolgoznak.

Csak néha elavult módszerekkel, a maguk kedve és (tév)eszméi szerint. Úgymond beleragadtak egy idejétmúlt szerepbe, néha 60 – 70 évre is.

És ott van az a bizonyos gyerek!

A belső családrendszer (angol betűszóval IFS) egyik fontos alakja az a gyerek, aki valamikor tényleg kicsi volt.

Ő lehetett félős, magányos, szégyenkező, tehetetlen vagy éppen nagyon szomorú.

És ha akkor nem kapta meg azt, amire szüksége lett volna, könnyen úgy maradhatott bennünk, mintha még mindig ugyanott ülne, és várná, hogy valaki végre segítsen neki.

Őt nevezik az IFS nyelvén száműzöttnek.

A név egy kicsit komor, de a helyzet nem reménytelen.

Mert időközben történt valami igen fontos:

Felnőttünk, és sok tapasztalatot, tudást és erőt gyűjtöttünk.

Az a négyéves gyerek már nem régen nem négyéves, hanem 10 (vagy 20, 40, …).

És azok a védelmezők sem feltétlenül ugyanazt a munkát végzik, mint régen.

Lehet, hogy ma már nem arra van szükség, hogy elrejtsenek, helyettünk harcoljanak vagy minden veszélytől megóvjanak bennünket.

Lehet, hogy ideje új munkakört keresniük.

Nem elnyomni a régi gyereket, és főleg nem helyette élni. Hanem valóban megvédeni – és aztán hagyni, hogy éljen.

És ki vezeti akkor az egészet?

Itt érkezünk el ahhoz a szereplőhöz, akit a legnehezebb megnevezni.

Az IFS Selfnek hívja. Magyarul nevezhetnénk belső énnek, valódi énnek, léleknek. Más hagyományok egészen más neveket használnak rá. Van, ahol Buddha-természet a neve, a Buddhizmus vallásalapítója után. A Valódi Én így, vagy úgy minden vallásban jelen van, és minden jó mesében is ott rejlik!

Nem szeretnék most eldönteni, melyik név a helyes, és nem is ez a legfontosabb.

Inkább az, hogy mit csinál ez a belső szereplő

.

A Valódi Én nem parancsol.

Nem fenyeget.

Nem sürget.

Nem mondja meg előre, mi a helyes válasz.

Inkább figyel.

Megért.

Elfogad.

És kérdez.

A mesékben gyakran furcsa alakban jelenik meg. Lehet belőle mostoha, aki egyszer csak tükröt tart. Lehet Fallada, aki mindig igazat mond, de nem dönt helyettünk.

Lehet egy rusnya béka. Vagy akár egy kályha, amely egyszer csak visszabeszél.

A meséknek megvan az a kellemes szokásuk, hogy nem magyarázkodnak.

Ezért szeretjük őket.

És mit keres itt mindez?

A hagyományos mesékben elképesztően sok minden megtalálható abból, amit ma a lélekről (vagy Valódi Énnek) gondolunk.

A régi mesemondók természetesen nem használták a „belső rész”, a „védelmező” vagy a „száműzött” szavakat. Nem is volt rá szükségük, ugyanis hallgatóságuk egy népes család, vagy akár egy egész falu lehetett, főleg felnőttek.Így az eredeti mesék is meglehetősen szókimondóak voltak. A mesemondók boszorkányokról, királyokról, békákról, farkasokról, mostohákról és beszélő lovakról meséltek, de a hallgatóság tudta jól, mire gondolnak.

Vagyis külső szereplőkbe költöztették azt, ami bennünk történik.

Ezek a történetek ezért nemcsak régi kalandok, (bár némelyikük a kaland kedvéért született) hanem népi lélektant is őriznek.

Adódik mindebből, hogy a mesék eredetileg nem nyomtatásra készültek, hanem alkalmi, “fejből való” mesélésre.

Ebben a könyvben én nem tettem velük olyan rettenetesen sokat. Nem én találtam ki őket.

Egy részük olyan régi, hogy a történet szerzőjét legfeljebb akkor tudnánk megnevezni, ha az időgéphez is lenne használati utasításunk. A Grimm testvérektől viszont sokat átvettem. Igaz, ők is másoktól vették át meséiket. Ők ezt elegánsabban úgy nevezték: gyűjtés.

Én pedig fogtam néhány régi mesét, és megpróbáltam más szemüvegen keresztül elolvasni. Nem azért, hogy megmondjam, mit jelentenek valójában, hanem hogy megnézzük, mit lehet még látni bennük.

Ez a szemüveg ebben a könyvben az IFS, vagyis a belső családrendszer szemlélete.

Nem kell hozzá szakembernek lenni. Nem kell mindent érteni, sőt, az sem baj, ha valaki az egészet másképpen látja, érti, mint én. Talán éppen ez a legjóbb benne.

Ha valamelyik mese különösen megérint, választhatsz benne egy szereplőt, akit kedvelsz. Vagy egyet, akit ki nem állhatsz. Aztán megkérdezheted magadtól:

Vajon ki lakik bennem, amikor én is így viselkedem?

Akár minedn mese után, akár pedig a füzet végén megkérdeznélek:

Melyik mesénél akadtál el?
Melyiket olvastad volna tovább?
Melyik szereplőt értetted meg a legjobban?
Volt-e olyan rész, amit egy gyereknek nem értettél?
Hol nevettél?
Hol unatkoztál?

Azt is szívesen megkérdezném, hogy

 Melyik a kedvenc meséd?

 Volna-e kedved azt átírni?

Ahány kérdés, annyi lehetséges ötlet.

Igen, ha van kedved, egyszer majd át is írhatod a mesét a saját ízlésed szerint.

Mert a meséknek van egy jó tulajdonságuk: nem sértődnek meg.

Elvégre túlélték már a Grimm testvéreket is