A Libapásztorlány hangja

1. fejezet – Megbánásba zárva

Csodálatos gyerekkorom volt. A múlt, ami már megtörtént, olyan szép, biztonságos volt: játék, kakaó, szigorú tanítók és soha nem ott-lévő szülők. Kár, hogy mind ebből mára csak emlék és szorongás maradt.

Kisebbik bátyám egy szomszédos királyságba nősült be, rég nem láttam. Talán már meg se ismerném. Az idősebb bátyám, maga a trónörökös, mindig apánkkal van úton. Tudom, mindent megtenne értem, ha bajom esne. De ha esetleg nem esik bajom, szóval mindig, akkor inkább ne zavarjam.

A mama, az édes mama sajnos olyan elfoglalt. Ha apánk úton van, ő gyakorlatilag az uralkodó. Viszi a boltot, ahogy mondani szokta. Ha itthon van (ezt a lakótorony tetején lobogó zászlón látom) akkor pedig vele kell lennie. De azért ő érdeklődik utánam. Szinte havonta.

Mindezt Borbálától tudom, aki viszont mindig velem van. Ő a nevelőm és mindenem.

Ha ő nem lenne, élni sem tudnék. Igaz, így sem nagyon. Borbála nem csak nagyon szép, hanem mindig tudja, mit kell tenni. És hogy mi a jó, mi a rossz. És főleg ki a jó, ki a rossz. Ő mindig jó. Milyen szerencse!

Reggel is kimentem az udvar végébe. A libák már vártak. Mindig várnak.

Ők ugyanis tudták, ki vagyok: én királynőjük, ők alattvalóim, és nem valakik, akiknek meg kell felelnem. Én pedig az, aki enni ad.

Az öreg liba mindig ott állt a többiek mögött. Féloldalasan. Mindig egy kicsit lemaradva.

Ő volt a legöregebb. és az egyetlen, aki néha nem engedelmeskedik.

Szerettem őt. Talán azért, mert egy kicsit ő sem tudta pontosan, mit kell csinálni.

Amikor a szolgák megjelentek, már tudtam mindent. Nem mondtak semmit, nem is kellett. A libák mind szétszaladtak, csak az öreg liba nem, csak állt és nézett. Érezte a végét.

Odaálltam a szolgák és az öreg liba közé.

– Nem! – mondtam.

A hangom furcsán hangzott. Mintha nem is az enyém lett volna.

Az egyik szolga rám nézett.

– Kisasszony kedves, ezt Borbála rendelte. Meg hát ez a természet rendje.

Ez mindent megmagyarázott.

Megpróbáltam elzavarni őket. Integettem. Kiabáltam. Az öreg liba közben egyre inkább mögém húzódott. Ettől hirtelen nagyon fontosnak éreztem magam. Mintha most tényleg rajtam múlna valami.

Aztán egyikük félretolt. Nem durván, inkább úgy bocsánat kérően, könnyedén…

Mintha nem is számítanék.

Amikor vége lett, nem sírtam. Csak álltam, és nem tudtam, mit kell ilyenkor csinálni. De tudtam, hogy valaki fontossal találkoztam: a Halállal.

Borbála délután szólt.

– Gyere!

Nem kérdezett semmit.

Nem kiabált.

Az megkönnyebbülés lett volna.

A kápolnába vitt.

– Maradj itt egy kicsit!
Gondolkodj, és imádkozz.

Az ajtó becsukódott.

Leültem.

A kövek hidegek voltak, otthonos penészszag áradt belőlük.

Összetettem a kezem, ahogy tanították.

„Kérem…”

Itt meg kellett állnom. Mit is kell kérnem? Hogy jó legyek? Mindig az voltam. Hogy ne szóljak bele semmibe? Abban mindig jó voltam. Hogy ne fájjon? Nem tudtam, hogy szívtelenséget is lehet kérni.

Sokáig ültem.

Aztán leengedtem a kezem.

– Nem tudok imádkozni – mondtam ki halkan.

A hang visszaverődött a falakról.

Mintha valaki más mondta volna.

Egy ideig csak ültem. Aztán mintha valami eszembe jutott volna:

– Én vagyok… – kezdtem.

Elhallgattam. Ki vagyok én tulajdonképen?

Újra próbáltam.

– Én vagyok a király lánya.

Ez nem hangzott igaznak.

– Én vagyok Borbála mostohalánya.

Ez már könnyebben csúszott ki a számon, de ettől még nem volt igaz. Talán, ha elég gyakran ismételgetném, akkor igazzá válna ... Szerencsére nem.

– Én vagyok az, aki eteti a libákat.

Itt megálltam, mert hazugnak éreztem magam. Csalónak.

Az öreg liba már nem volt.

– Én vagyok az, aki nem tudta megvédeni.

Ez már igaz volt.

Sokáig nem mondtam semmit.

Aztán halkan:

– És nem tudom, mit kellett volna csinálnom.

A csend most más lett körülöttem. Nem olyan, ami figyel, hanem ami… vár.

Felnéztem.

A falon egy alak jelent meg. Szomorúan rám nézett. De néma maradt.

– Te tudod? – kérdeztem.

Nem válaszolt, de legalább kettesben voltunk

Mégis úgy éreztem, mintha nem lennék teljesen egyedül.

Nem azért, mert valaki segít. Hanem mert valaki… érti.

Amikor Borbála kinyitotta az ajtót, már nem sírtam.

– Imádkoztál? – kérdezte.

Egy pillanatra gondolkodtam.

– Próbáltam.

Ez legalább igaz volt.

2. fejezet: Változás! Avagy a lassú földrengés esete

Fujj, változás! Pedig milyen szépen egyensúlyba került minden.

Persze, ez az egyensúly kívülről nézve meglehetősen furcsa volt, de én akkoriban nem kívülről néztem magamat. Nekem ez volt a természetes állapot.

Ha rossz volt a közérzetem, először természetesen magamat hibáztattam. Ha pedig az önvád túlságosan elfárasztott, jött a szorongás, és ettől egy darabig nem kellett azon gondolkodnom, hogy tulajdonképpen miért érzem magam olyan rosszul. Az állataim pedig mindig ott voltak. Számukra én voltam a fontos. Én adtam nekik enni, én tudtam, melyik bárány sértődött meg a másikra, melyik tyúk tojt kevesebbet a kelleténél, és melyik libának nincs kedve aznap az egészségügyi előírásoknak megfelelően viselkedni.

Az engedelmességemnek is megvolt a maga haszna. Ha mindig azt teszem, amit mondanak, akkor ritkán kell eldöntenem, hogy én mit akarok. Az álmodozás pedig különösen kényelmes dolog: az embernek nincs szüksége hozzá sem engedélyre, sem felelősségre.

Szép, bonyolult rendszer volt ez. Működött is egészen addig, amíg meg nem kezdődött a változás.

Először nem is vettem észre.

Egyik nap csak annyi történt, hogy Borbála kivette a szekrényből a régi ruháimat, és egy részük helyére újakat akasztott. Szebbek voltak, mint a régiek, de valahogy mégsem örültem nekik. Aztán megjelentek a ládák. Először egy, aztán még kettő. Új cipők, új köpeny, új fehérnemű, egy utazóruha, amilyet azelőtt soha nem láttam magamon.

– Minek ez? – kérdeztem.

– Hamarosan megtudod – felelte Borbála.

Ilyen választ sohasem szerettem, hiszen én most akarok valamit tudni, és nem hamarosan. Az ember ugyanis kétféleképpen tudhat meg valamit. Vagy elmondják neki, vagy egyszer csak megtörténik vele. Az első esetben van ideje felkészülni. A másodikban legfeljebb utólag lehet megérteni, hogy mire kellett volna felkészülni.

Aztán megérkezett apám.

Ezt onnan tudtam, hogy a vár egyszerre tele lett emberekkel, akik nagyon gyorsan mentek valahová, és közben úgy tettek, mintha egyáltalán nem sietnének. Meg olyanok is voltak, akik sehova se mentek, és közben úgy tettek, mintha nagyon sietnének.

Apám nem jött hozzám rögtön. Előbb tárgyalt, evett, beszélt a bátyámmal, majd anyámmal. Végül este hívatott.

Amikor beléptem, ott volt mindhárman: apám, anyám és a bátyám. Már ebből tudhattam volna, hogy valami fontos dologról lesz szó. Ha valami csak rám tartozott, arról rendszerint Borbála döntött.

Apám rám nézett.

– Jövő héten férjhez mész.

Nem mondta, hogy „szeretett lányom”. Nem mondta, hogy „örömmel közlöm, hogy örülhetsz”. Nem mondott semmit, ami segített volna eldönteni, hogy ez jó hír-e vagy rossz.

Csak ennyit: jövő héten férjhez mész.

Én pedig arra gondoltam, hogy ez biztosan tévedés.

– Kihez? – kérdeztem.

Apám elmosolyodott.

– Majd megismered.

Anyám ekkor megszólalt.

– Remélem, legalább ebben nem okozol csalódást.

Nem tudtam, mire gondol. De az ilyen mondatoknál nálunk ez nem volt feltétel.

Másnap megtudtam, hogy Borbála nem jön velem. Ezt sokkal nehezebb volt elviselnem, mint a férjhezmenetelt.

Borbála sírt, amikor búcsúzott. Én is majdnem sírtam, bár nem tudtam, hogy azért-e, mert elveszítem, vagy azért, mert mostantól nélküle kell majd tudnom, hogy mit kell csinálnom.

– Ne félj! – mondta.

Ez volt az első alkalom, hogy Borbála olyasmit mondott nekem, amit ő sem tudott megoldani. Aztán még hozzátette:

– Csak egyet kívánok neked.

– Mit?

Borbála megtörölte a szemét.

– Hogy soha ne tudd egészen biztosan, ki az igazi barátod, és ki nem.

Ezt akkor túl bonyolultnak tartottam. Később sokat gondoltam rá. Borbála elment, és vele együtt eltűnt az életemből valami, amiről addig azt hittem, hogy maga az élet.

Másnap bemutatták az új kísérőmet.

Sörcsének hívták.

Már a neve is különbözött Borbáláétól. Borbála olyan név volt, amely mögött az ember elképzelt egy vastag falú házat, Sörcse viszont inkább egy poharat, amelyet valaki jókedvében az asztalra csap.

Sörcse valóban fantasztikus volt.

Ugyanis csúnya volt, kifejezetten csúnya. Bőre sötét, arca szigorú, öntudatos. Olyan, aki idősebbnek látszik a koránál. Viszont elegáns, energikus, és úgy mozgott, mintha a világot eleve az ő kényelmére rendezték volna be. Nem egyszerűen mindent tudott, hanem mindent jobban tudott. Ha megkérdeztem tőle valamit, már válaszolt is, mielőtt befejeztem volna a kérdést. Olyan boszorkány típus, és ezt hangoztatta is.

– Ezt a ruhát veszed fel.

– De én...

– Ezt.

– Jó.

– Ezt a könyvet olvasod.

– De ezt már...

– Akkor újra olvasod.

És furcsa módon ez megnyugtatott.

Borbála mellett azt éreztem, hogy van valaki, aki tudja, mi a jó és mi a rossz. Sörcse mellett azt éreztem, hogy van valaki, aki még azt is tudja, hogyan kell jól csinálni a jót és rosszat.

Aznap délután bemutatták Szárazfay Mártont is.

Ő új királyságoból érkezett, és az ottani udvar egyik fontos embere volt, bár maga se tudta, hogy milyen jogon-címen. Udvariasan meghajolt, bemutatkozott, majd olyan szerényen húzódott félre, mintha attól félne, hogy véletlenül elfoglalja valakinek a helyét. Nem volt benne semmi különös.

Legalábbis akkor ezt gondoltam.

Később megtudtam róla, hogy igenis van benne valami különös: szellemes volt a maga kesernyés módján. Csak ezt olyan csendesen csinálta, hogy az ember néha már majdnem elfelejtette, hogy viccelt. Amikor egy nagyúr hosszasan beszélt arról, milyen nehéz manapság jó barátot találni, Márton csak annyit jegyzett meg:

– Barátja egy nagyúrnak bőven van. Kár, hogy általában jól elfoglalják egymást.

Nem tudtam, hogy szabad-e nevetnem, de Sörcse nevetett. Ez eldöntötte a kérdést.

Nevettem én is.

Márton pedig úgy tett, mintha nem is mondott volna semmit.

Az indulás előtti este Sörcse leült mellém.

– Megállapodunk valamiben – mondta.

Én vártam.

– Én parancsolok, te engedelmeskedsz.

Egyszerű és érthető volt, és én szerettem az egyszerű dolgokat.

– Rendben – mondtam, és megkönnyebbülésemen magam is meglepődtem.

Sörcse elégedetten bólintott.

– Így nem lesz semmi baj.

Én is ezt gondoltam.

A kápolna jutott eszembe. A néma alak. Az a valaki, aki nem mondta meg, mit kell tennem, csak ott volt. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha megint hallanám:

Látlak.

Aztán Sörcse megkérdezte:

– Útra készen állsz?

– Igen – mondtam.

A búcsú apámtól rövid volt, és emlékezetes. Apám egy szolgája keresett fel, már sokszor láttam, mégse ismertem. Udvariasan az istállóba kísért. Igen, az istállóba! Apám várt egyik lóállás előtt. Rövid volt, kimért: Férjhez mész, illő hozományt viszel magaddal. De a legfontosabb ez a ló itt. Titkos ajándékom a számodra, hát becsüld meg! Ugyanis BESZÉL. És ami még fontosabb: mindig az igazat mondja. De minthogy a világban az igazság sokkal ritkább, mint a hamisság, hát meglehetősen ritkán beszél. Így, ha mégis beszél, azt jó lesz megbecsülnöd. Ég áldjon!

Másnap reggel elindultunk. Sörcse a kocsiban mellettem ült, Szárazfay Márton a másik oldalamon.

A vár kapuja lassan becsukódott mögöttünk. Én pedig még sokáig néztem a tornyokat, amíg el nem tűntek a fák között.

Azt hittem, férjhez megyek.

Valójában pedig éppen akkor indultam el, hogy megtanuljam, ki vagyok én.

3. fejezet: Igézet és ruhacsere

Ahogy elindultunk, máris nem történt semmi. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden rendben lett volna

A nagy változások többnyire éppen így kezdődnek: az ember felül egy kocsira, integet a kapufélfának, és még nem tudja, hogy néhány óra múlva már más embernek fogja érezni magát.

Én legalábbis így voltam vele.

A vár lassan eltűnt mögöttünk. Sokáig néztem a tornyokat, és közben arra gondoltam, hogy most már tényleg elhagyom azt a helyet, ahol egész életemben éltem. A szobámat, a kertet, a kápolnát, az istállót, a kis állataimat, sőt még azt a bizonyos szekrényt is, amelyben egyszer megbánás céljából zártak.

Ám sajnos a biztonságot is elhagytam.

Ezt akkor még nem tudtam ilyen szépen megfogalmazni. Csak azt éreztem, hogy valami mögöttem marad.

A kocsiban Sörcse mellettem ült.

Első pillantásra nem volt sem szép, sem fiatal. Nem volt benne semmi abból a ragyogásból, amit az udvar hölgyei annyira fontosnak tartottak. Az arca inkább erős volt, mint kellemes, a tekintete pedig olyan határozott, hogy az ember önkéntelenül is arra gondolt: ennek az asszonynak valószínűleg nem érdemes hazudni.

Borbála mellett én mindig tudtam, hogy mit kell tennem.

Sörcse mellett viszont azt kezdtem érezni, hogy ő tudja. Ő aztán biztosan tudja.

Ez egészen más volt.

Nem sokkal az indulás után megszólalt.

– Te félsz.

Nem kérdés volt. Megállapítás.

– Igen – mondtam.

– Az jó. Nagyon jó.

Ezen meglepődtem.

– Miért jó? – kérdeztem.

– Mert aki fél, az tudja, hogy szüksége van valakire, akiben megbízhat.

Rám nézett, magyarázóan folytatta:

– És te bízhatsz bennem.

Nem válaszoltam. Pontosabban így megbabonázva nem mertem válaszolni. Pedig, ha akkor csak annyit kérdek “Miért is?”, tudom, hogy menten elszállott volna az igézet. De hallgattam!

– Én erős vagyok – folytatta Sörcse. – Te pedig nem vagy az. Ezzel nincs semmi baj. Nem kell mindenkinek erősnek lennie.

Ez egy nagyon meggyőző mondat volt, ugyanis biztonságot adott. Ilyen meggyőzőt még soha senki nem mondott nekem. Én mindig azt hallottam, hogy erősebbnek kellene lennem.

Sörcse pedig azt mondta, hogy nem baj, ha nem vagyok az.

– Csak egy dolgot jegyezz meg – mondta. – Amíg azt teszed, amit mondok, biztonságban vagy. Ha nem teszed, magadra maradsz.

Ezt már kevésbé szerettem.

Az egész olyan egyszerűnek tűnt, és az egyszerű dolgoknak az ember különösen könnyen hisz.

A nyakamban ott volt anyám kendője. Azt még indulás előtt kaptam meg, és a szélébe három apró vérfolt volt hímezve. Azt mondták, régi családi szokásunk szerint ez védelmet jelent. Én hittem benne.

Az ember sok mindenben hisz, ha fél.

Falada ott húzta hintónkat a többi lóval. Őt sajnos nem kérdeztem semmiről. Falada mindig igazat mondott. Nem tanácsokat osztogatott, és nem akarta helyettem eldönteni, mit tegyek. Egyszerűen csak ott volt. Csak olyan bonyolult volt, bármit mondott is. Nem mondta meg, mit kell tennem, vagy azt, hogy mit tegyek. Vagyis nem gondolkodott helyettem, azt rám bízta. És ez sajnos erőfeszítéssel járt. Meg az ember olyan ritkán beszélget a lovával. Sajnos.

Sörcse viszont sokat beszélt.

Arról, hogy milyen veszélyes a világ.

Arról, hogy az emberek mennyire könnyen becsapják egymást. (Ő aztán igazán tudta!)

Arról, hogy én mennyire tapasztalatlan vagyok.

És arról, hogy ő már sok mindent látott.

Egy idő után azt vettem észre, hogy amikor valamitől megijedek, már nem Faladára nézek, hanem Sörcsére.

Ez észrevétlenül történt. Éppen ezért volt veszélyes.

Délutánra elfáradtam és megszomjaztam. Egy idő után megláttam, hogy Sörcsénél van a kulacs.

– Kérek inni

Sörcse rám nézett.

– Aki szomjas, az igyon maga.

Nem értettem, hogy egy szolga hogyan beszélhet így velem.

Márton mellettünk ült. Hallott mindent, mégse szólt, csak szomorúan nézett ki az ablakon.

Aztán mikor legközelebb megállt a kocsi, ő leszállt, és vizet hozott nekem.

Sörcse nem szólt semmit. Én sem.

Valami furcsa érzés támadt bennem: mintha Márton tudna valamit, amit én nem.

Délre egy tóhoz értünk. A víz olyan nyugodt volt, mintha nem is víz lett volna, hanem egy hatalmas, sötét tükör. A tó partján kis ház állt. Alacsony tető, apró ablakok, egy kémény, amelyből vékony füst szállt fel. Nem volt benne semmi különös, hacsak az nem, hogy apró homlokzatára egy ember éppen feliratot pingált: ORDÍTÓHÁZ, olvastam. Félelmetes egy név ilyen kis háznak.

Sörcse azt mondta, hogy itt megállunk.

– Miért?

– Fürdenünk kell. Itt megfürödnek az emberek.

A házba együtt mentünk be.

Odabent azonban minden olyan félelmetes volt: a padló nyikorgása, a falak dohos szaga, a kopott bútorok. Mégse tudtam volna megmondani, hogy konkrétan mi fenyegetett. De főleg minden. Legalább senki nem ordított, pedig én azt vártam.

A levegő túl meleg volt. A szobában a dohon túl is furcsa szag terjengett, és a falon olyan tárgyak lógtak, amelyekről jobb lett volna nem tudni, mire valók. Egy sarokban szárított növények függtek, az asztalon üvegek sorakoztak, némelyikben olyan folyadék volt, amelynek a színét inkább nem szerettem volna közelebbről megvizsgálni.

– Ugye félsz? – kérdezte Sörcse.

– Igen -, vallottam be.

– Akkor jó helyen vagy.

Nem tudtam, hogy ez vigasz-e. De ha az is volt, vígasznak furcsa.

A fürdő után Sörcse bezárta az ajtót.

Aztán elővett két ruhát.

Az egyik az enyém volt.

A másik az övé.

– Most cserélünk.

Most már biztosan tudtam, hogy valami nincs rendben.

– Miért?

Sörcse rám nézett.

És akkor az történt, amit még ma sem tudok egészen megmagyarázni.

Nem csinált semmi látványosat.

Nem mondott varázsigét.

Nem emelte fel a kezét.

Csak nézett, és én egyszerre nagyon fáradt lettem. A szoba elmosódott.

Sörcse hangját hallottam, mintha nagyon messziről beszélne.

– Bízz bennem.

Aztán:

– Csak bennem bízhatsz.

És:

– Én erős vagyok.

És végül:

– Ha azt teszed, amit mondok, biztonságban vagy.

Tudtam, hogy valami történik velem, mégsem tudtam ellene tenni. Talán azért, mert a legjobban éppen arra vágytam, amit ígért.

Hogy valaki más legyen erős helyettem.

Hogy valaki más tudja, mit kell tenni.

Hogy ne nekem kelljen félni.

Átöltöztünk.

– Mostantól én vagyok te – mondta.

Nem tudtam, hogy sírjak-e.

– És én?

– Te pedig én.

És ekkor esküt kellett tennem: az égre esküdtem, hogy élő embernek soha nem mondom el, mi történt.

Sörcse azt mondta, ha elárulom, mindketten halálos veszélybe kerülünk.

Amikor bólintottam már nem tudom, hogy még én bólintottam-e, vagy már ő.

Amikor kiléptünk a házból, Falada felnézett rám. Én pedig hirtelen azt kívántam, bárcsak meg tudná mondani, mit kell tennem. De Falada nem mondott semmit, talán azért nem, mert nem ez volt a dolga.

Visszaültünk a kocsiba. Én ültem középen, Sörcse mellettem, Márton velünk szemben.

Ahogy a kocsi tovább indult, Márton rám nézett, majd mindkettőnkre. Láttam rajta, hogy valamit mondani akar, de nem mondta. Talán nem tudta kimondani?

Még egy utolsó pillantást vetettem a kis házra. Most már kissé hosszabb volt a felirat a homlokzatán: FORDÍTÓHÁZ. De az előbbi ember még dolgozott a folytatáson. És most végre megértettem az üzenetet: SORSFORDÍTÓHÁZ.

Istenem! Ha csak kicsit korábban fejezi be az az ember a feliratot, mennyivel szerencsésebben alakult volna a sorsom. Gondoltam én akkor.

Közjáték: Megérkezés a király városába

Így érkeztünk meg a király városába.

Az emberek az úton már messziről integettek. A kapukat feldíszítették, a katonák sorfalat álltak, és mindenki tudta, hogy a király menyasszonya érkezik.

Sörcse előbb szállt le. Én utána.

Ekkor Falada megszólalt. Hangosan, de olyan hangosan, hogy az egész udvar meghallotta:

– Ez nem ő.

Sörcse megmerevedett.

Aztán ájultan összeesett.

Az emberek köré sereglettek.

– Ó, a királyné! – kiáltotta valaki.

Sörcse pedig ott feküdt a kövezeten. De olyan szépen és méltóságteljesen, hogy aki ránézett, egy pillanatig sem kételkedett benne:

Itt egy királyné ájult el.

4. fejezet: Falada és a libák

Igen, Sörcse elájult. Legalábbis mindenki ezt gondolta.

Én nem ájultam el, pedig nekem lett volna rá több okom. Csak álltam ott a kapu előtt, és néztem, ahogy körülötte sürögnek-forognak. Valaki vizet hozott, valaki a királyért szaladt, egy másik pedig azt kiabálta, hogy helyet kell csinálni.

Falada közben még mindig szelíden ott állt a kapu előtti téren, a hintó elé fogva.

– Ez nem ő – mondta újra.

Mindenki hallhatta, de senki sem figyelt rá.

Rájöttem: az igazat meg lehet mondani úgy is, hogy senki sem hallja meg, a színjátékot persze körül állják. Talán azért, mert a hazugságot az embereknek szánják, míg az igazság csak úgy van.

Aztán Sörcse felült. Nagyon lassan, nagyon méltóságteljesen tette, ahogy egy leendő királynőhöz illik. Én pedig arra gondoltam, hogy ezt talán ő maga sem tudja, hogyan csinálja. De nagyon szépen csinálta.

A király elé lépett.

– Mi történt? – kérdezte a király.

Sörcse Falada felé fordult.

– A ló. Beszélt.

A király meglepődve vizsgálta a lovat. Persze csak tisztes távolból.

– Mégis, mit mondott?

– Hogy én nem én vagyok.

Nagy csend lett.

A király összevonta a szemöldökét, látszott, hogy gondolkodik erősen.

– Dehogy! Én nem vagyok én. Vagyis helyettem bizonyára egy fiatal emberre számítottatok. A fiamra. Ő sajnos nem lehet itt, mert háború tört ki szomszédunkkal. A hadakozás elhúzódott, de győzelmünk biztos. Míg fiam dicsőséggel hazatér, addig én vagyok a királyság legfőbb ura, és a te védelmeződ. Miután hazatér, átadom neki a királyságot, és ti összeházasodtok. Ez így lesz kerek.

A csendet Sörcse törte meg:

– Akkor vágják le a ló fejét – parancsolta. – Nem elég, hogy beszél, de olyan dolgokat mond, ami megzavarja az emberek eszét.

Én elgondolkodtam: én nem vagyok az, akinek látszom, Sörcse végkép nem, a király maga se, sőt még a ló se. Talán senki se az, aminek látszik?

– A fejét? – kérdezte mindeközben a király meglepetten.

– A lovat sajnálom. Nincs vele semmi bajom. Csak a feje beszél.

A király nem válaszolt.

Szerettem volna mondani valamit. Azt szerettem volna mondani, hogy ne.

Hogy Falada nem tehet semmiről.

Hogy mindig mellettem volt.

Hogy ő az egyetlen, aki...

De nem szóltam semmit. Hang nem jött ki a számon.

Sörcse rám nézett. Csak egy pillanatra, de az elég volt.

Borzalom! A sintér másnap reggel megtette, amit parancsoltak neki: Falada fejét levágta.

A kaputorony egyik sötét átjárójában találtam rá. A fej ott feküdt a kövezeten, egy pokrócba csavarva.

– Ne dobjátok ki! – kérleltem. A sintér furcsán nézett rám.

– Mit kezd vele a kisasszony?

– Tegye ki a kapu fölé. Mondjuk dísznek. Vagy ártó szellemek elriasztására.

Nem tudtam jóbb okot mondani, csak azt tudtam, hogy Falada már a második dolog volt, amit elveszítettem. Az elsőre sem emlékeztem pontosan. Aztán hirtelen eszembe jutott a kendő. Anyám kendője a három apró vércseppel a szélén.

Kerestem, de nem találtam.

Sörcse.

A patak.

A furcsa ház.

A fürdő.

A ruhacsere.

És akkor minden az eszembe jutott: a kendőt akkor tettem le, és persze ott maradt.

Nem tudtam, hogy sírjak-e.

A sintér még mindig várt.

– Tegye ki – kértem.

Így került Falada a kaputorony fölé.

A fejét egy vasrúdra erősítették, éppen az átjáró fölött, ahol mindenki elhaladt alatta.

Amikor először mentem át alatta, lenézett rám.

– Ne félj.

Megálltam.

– Nem félek.

– Dehogy nem.

Egy ideig hallgattunk.

– Elvesztettem anyám kendőjét – mondtam.

– Tudom.

– Honnan?

– Láttam.

– Miért nem szóltál?

– Akkor nem hallgattál volna rám.

Aznap délután közölték velem, hogy a libákat kell őriznem.

Ha valaki azt mondta volna néhány nappal korábban, hogy egyszer majd egy libafalka mögött fogok szaladgálni, bizonyára nagyon megsértődtem volna.

Most nem sértődtem meg. A libák viszont annál inkább. Az első napon szétszaladtak mindenfelé. Az egyik a tó felé indult, a másik a kertbe, három pedig egyenesen az istállóba.

– Hé! – kiáltottam.

A libák rám néztek, aztán továbbmentek, melyik merre akart.

– Hé!

Semmi.

Ekkor odajött egy vékony, barna hajú fiú.

– Sündörgő Sanyi vagyok – mondta.

– Én pedig...

Elhallgattam.

Majdnem megmondtam. Majdnem!

– ...az új libapásztorlány.

Sanyi végignézett rajtam.

– Tudom.

– Honnan?

– Láttam, amikor idehoztak.

– És?

– Semmi.

Ez megnyugtatott.

– Mit kell csinálnom?

– Semmit. Szinte semmit. Csak arra kell vigyáznod, hogy a libák ne menjenek el.

Megpróbáltam.

A libák természetesen elmentek. Sanyival utánuk szaladtunk.

Aztán az egyik nagy, öreg liba megfordult, és egyenesen hozzám jött.

Megállt előttem.

Nézett.

Én is néztem. Aztán még egy liba odajött, majd még kettő.

Végül az egész libafalka körém gyűlt.

Sanyi megtorpant.

– Ez érdekes.

– Mi?

– Ezek nem szoktak ilyet csinálni.

– Mit?

– Hallgatni valakire.

Én lenéztem a libákra.

Az egyik hozzám simult. Megsimogattam a nyakát, mire a liba elégedetten gágogott.

Sanyi elmosolyodott.

– Úgy látszik, megtalálták a királynőjüket.

– Ne butáskodj.

– Nem én mondtam. A libák mondták.

És attól a naptól kezdve én lettem a libák őrzője.

Sanyi pedig az én kis pásztorom.

5. fejezet Szárazfay Mártont és a lelkiismerete

Márton sokáig nem csinált semmit. Ez nem volt különösebben új dolog nála. Az utóbbi napokban különösen jól ment neki a semmittevés.

Ha Sörcse szólt hozzá, hallgatott.

Ha a király kérdezett tőle valamit, röviden válaszolt.

Ha valaki az udvarban megjegyzést tett a furcsa történetekről, Márton úgy tett, mintha nem hallaná.

Pedig mindent hallott, és mindent tudott. Tudta, hogy az a lány, aki királynőként érkezett, nem az, akinek mondja magát. És azt is tudta, mi történt a Sorsfordítóházban.

És azt is tudta, hogy ha valaki egyszer megkérdezi tőle: ”Márton, te tudtál erről?”,

akkor nem lesz hová néznie.

Ez zavarta. Nem nagyon, viszont egyre gyakrabban.

Egyik délután a kaputorony mellett ment el, amikor meghallotta Falada hangját.

– Miért vagy szomorú?

Márton megállt, igyekezet lélegzetet se venni. A hang odafentről, a kapu boltozatának tetejéről jött.

Aztán egy vékony hang válaszolt. Márton rögtön felismerte a libapásztor lány hangját.

– Nem tudom.

– Tudod te azt nagyon is.

– Elvesztettem valamit.

– Tudom.

Márton közelebb húzódott a falhoz.

– Anyám kendőjét.

– Igen.

– És téged is.

Falada nem válaszolt rögtön.

– Engem nem vesztettél el – mondta végül. – Csak mostanra kicsit átalakultam. De nekem így is jó.

Mártonnak ettől összeszorult a gyomra. A lány egy ideig hallgatott.

– Szerinted visszakaphatom?

– Mit szeretnél visszakapni?

– Mindent! Mindent, amit csak elvesztettem.

– Azt nem tudom.

Márton ekkor majdnem előlépett. Szerencsére csak majdnem. (És a majdnem az nem!)

A lány még halkabban folytatta.

– Néha úgy érzem, mintha valaki más lennék.

– Csak néha?

Márton elmosolyodott, értette a finom szemrehányást.

Falada pedig azt mondta:

– Emlékezhetsz arra, amit tudsz.

Márton lehajtotta a fejét. Ő többet tudott, mint bárki más, és pontosan ez ébresztette fel a lelkiismeretét. Nem azért, mert hirtelen bátor lett volna, hanem mert félt.

Ha minden kiderül, Sörcse aligha fogja őt megvédeni. Sőt…

Márton ebben egészen bizonyos lehetett. Sörcse ugyanis azóta is úgy beszélt vele, mintha ő lenne az egyetlen ember a világon, akinek joga van megmondani, mit gondoljon. Sőt egyszer megfenyegette. Csúnya egy jelenet volt. Viszont egy más alkalommal megígérte neki, hogy ha segít, nagy jutalmat kap. Aztán másnap úgy tett, mintha az egész beszélgetés meg sem történt volna.

Márton egy darabig azt hitte, vele van a baj. Aztán észrevette, hogy nemcsak vele.

A szolgálók féltek Sörcsétől. Az udvarhölgyek kerülgették. A szakács egyszer inkább lemondott egy egész fogásról, csak hogy ne kelljen vele vitatkoznia.

A király egyik öreg tanácsosa pedig már akkor is elhallgatott, ha Sörcse még csak belépett a terembe.

Sörcse mindenkit megsértett, és nem lehetett tudni, hogy szándékosan tette, vagy csak természetéből fakad Ez volt benne a legrosszabb.

Néha egyszerűen csak nem törődött vele, hogy a másik ember mit érez.

Márton néha azt kívánta:

bárcsak visszajöjjön a régi Sörcse.

Aztán eszébe jutott, hogy a régi Sörcse soha nem létezett. Csak ő hitte képzelte.

Másnap reggelre elhatározta, hogy beszél valakivel. Ez volt élete egyik legnehezebb elhatározása, mert sokáig nem tudta, kivel.

A fiatal királyt alig ismerte, különben is távol volt.

A tanácsosok között egyikben sem bízott eléggé.

Végül az öreg királyhoz ment. Az apóshoz. Pontosabban a leendő apóshoz.

Az öreg király éppen egyedül ült az ablak mellett, egy levelet olvasott, talán éppen fiától, a trónörököstől jött beszámoló.

– Felség...

Az öregember ránézett.

– Mit akarsz, Márton?

Márton nagy levegőt vett.

– Valami... gyanús.

Az öreg király elkomorodott. Nem kérdezte meg, hogy ugyan már, mit tudhat Márton, akit nem a nagy esze miatt szeretett, csak letette a kezéből a levelet.

– Na, mi lett neked gyanús?

Márton lenézett a padlóra.

– Nem tudom még bizonyítani.

– Akkor mit tudsz?

Márton hallgatott, aztán nagy nehezen végre kimondta:

– Azt hiszem, nem az a jövendő királyné, akinek mondja magát.

Az öreg király arca még inkább elkomorodott.

– Miért gondolod?

Márton felnézett.

– Mert én ott voltam.

És most először nem hallgatott tovább.

6. fejezet: Amikor egy kályha visszabeszél

Azt hiszem, ekkoriban kezdtem jól érezni magam. Csak úgy, minden külső ok nélkül.

Maradtam az, aki lettem, Libapásztorlány, de egy boldog libapásztorlány.

Kint, a réten, a libákkal és Sündörgő Sanyival. Ők az én alattvalóim és főminiszterem.

A libák nem kérdezték, hogy ki vagyok. Nekik teljesen mindegy volt, hogy királylány vagyok-e, vagy libapásztor. Ha éhesek voltak, enni akartak. Ha fáztak, összebújtak. Ha pedig valami nem tetszett nekik, azt igen hangosan közölték.

Sanyi sem kérdezett sokat, talán ezért szerettem meg. Biztonság és serény munka. Erről ismerni meg egy jó főminisztert. És örömmel rá jöttem még valamire: tudok bánni a libákkal. De nem úgy, mint Sörcse, aki mindenkit tudott irányítani, és nem úgy, mint Borbála, aki előre megmondta volna, melyik libának mikor kell balra fordulnia.

Egyszerűen figyeltem kedves libáimat, és ők figyeltek rám. Volt olyan nap, amikor estegyetlen libát se kellett keresni.

Sanyi azt mondta, ez csoda, én azt mondtam, nem csoda, hanem. megtanultam, hogyan kell csinálni.

Akkor éreztem először, hogy más dolog is lehet, amit én tudok jobban, mint mások.

Ha pedig így van, akkor talán mégsem vagyok olyan ügyetlen. Talán nem is vagyok olyan kicsi. Talán tényleg az vagyok, akinek születtem: királylány és jövendő királynő.

Mindezt nem mondhattam ki. Nem azért, mert nem tudtam volna, hanem mert megesküdtem.

Az eskü pedig eskü.

De én az vagyok, aki vagyok, akkor is ha senki más nem tud róla. Sőt, talán akkor a leginkább.

Egy délután Sándor – mármint Sündörgő Sanyi – éppen egy különösen makacs libával veszekedett, amikor Márton érkezett. Igen, Márton a nagyúr, személyesen. Hintóstól, lovastól, kocsistól és inassal.

– Beszélnünk kell! – parancsolta, pedig kérdezhette is volna.

Sanyi rögtön odébb állt, vele a libák is.

Nem messzire.

Csak annyira, hogy mindent halljon.

– Beszéltem az öreg királlyal – mondta Márton, aki így kettesben mindjárt visszafogta parancsoló modorát.

Megijedtem.

– Mindent elmondtam neki - folytatta Márton egy szuszra.

– Mindent?

– Amit csak tudtam.

Egy pillanatig csak néztem rá.

– És elhitte?

– Nem ez a kérdés. Azt hiszem, sejtett már valamit. Viszont azt mondta, tőled akarja hallani.

Elfordultam.

– Nem mondhatom el.

– Tudom.

– Megesküdtem.

– Tudom.

– Akkor miért jöttél?

– Mert a király azt mondta, hogy ha te nem mondod el, ő sem tehet semmit.

Ez bosszantott.

– Nagyon bölcs ember.

– Az.

– Akkor biztosan azt is tudja, hogy nem beszélhetek.

Márton elmosolyodott.

– Talán ezért találta ki a kályhát.

– Miféle kályhát?

– Azt mondta, jőj velem a palotába. Most. Nem kell senkivel beszélned. Csak egy üres szobában elmondod a történetedet.

– De akkor kinek mondom el?

– A kályhának.

– A kályhának?

– Igen, bizonyára egy nagyon értelmes és megbízható kályhának. Mégpedig most, mint már mondtam. Akármelyik libád kémkedhet utánad, nem beszélve ... Megértettem, hogy ajánlatos sietnem. Úgy mezítlábasan pattantam be a Márton hintójába, szegény Sanyi gyerek csak bámult utánunk.

A palotában egy nagy, csendes szobába vezettek.

Márton elkísért, aztán becsukta mögöttem az ajtót.

A szoba másik oldalán egy nagy, öreg cserépkályha állt. Akkora, mint egy ruhásszekrény.

Elé álltam.

– Jó napot kívánok – mondtam.

A kályha természetesen nem válaszolt.

– Márton azt mondta, beszéljek magához.

Semmi.

– Hát jó- azzal elkezdtem.

Elmondtam Borbálát.

Elmondtam Sörcsét.

Elmondtam a patakot.

A ruhacserét.

A kendőt.

Falada halálát.

A libákat.

Sanyit.

És azt is, hogy sokáig én magam sem tudtam, ki vagyok.

A szomszéd szobában ekkor már nagyon csendben lehetett valaki, de erről természetesen semmit sem tudtam.

A hosszú történet végére elfáradtam. Nem a beszéd tette, hanem az izgalom és a felindulás.

– Ennyi – mondtam.

A kályha mögül ekkor megszólalt valaki.

– Nagyon jó történet, szépen elbeszélve

Majd a plafonig ugrottam.

– Ki az?

– Én.

– Ki az az én?

– A király.

Odamentem a kályhához. Két ajtaja volt: az egyik az én oldalamon, a másik a szomszéd szobában, melyet szintén ez a kályha fűtött. Most – nyáridőben – mindkét ajtó nyitva volt, így a kályha szépen vezette a hangot. Oda és vissza.

– Felséged hallotta?

– Mindent.

– Akkor miért nem jött be?

– Mert megígértem, hogy senkivel nem kell beszélned.

Ezen elgondolkodtam.

– Felséged furcsa király.

– Ezt már más is mondta.

Aztán egy kis szünet után hozzátette:

– Jókor szóltál.

– Miért?

– Mert a fiam holnap hazajön.

A trónörökös.

Az én leendő férjem. Hirtelen nagyon melegem lett. Pedig a kályha nem is égett.

– És Sörcse? – kérdeztem.

– Vele majd kezdenünk kell valamit.

– Megbüntetik?

– Ez a te döntésed lesz.

Sokáig hallgattam, és milyen jól tettem: életem naaztán egészen váratlanul elmosolyodtam.gy felismerésére jutottam.

AZ EMBEREK? MINT A LIBÁK. Csak nem tudják, hogy libák, míg a libák tudják, hogy kik ők. Ettől a felismeréstől lettem királynő.

– Büntetés? Miféle büntetés jár egy buzgó szolgának? (Egy libát se azért vágok le, mert engedetlen, hanem mert erre van szükségem.)

Az öreg király most igazán elképedt. Magyaráznom kellett:

– Sörcse segített nekem. Igaz kéretlenül, és kicsit erőszakosan, de azt tette, ami a javamat szolgálta.

– Segített?

– Igen. Ha ő nincs, talán soha nem tudom meg, ki vagyok.

A kályha mögött nagy csend lett. Így folytattam:

– Micsoda királynő lett volna belőlem, ha mindvégig azt hiszem, hogy másoknak kell megmondaniuk, ki vagyok?

Aztán hozzátettem:

– Sörcse jutalmat érdemel.

És akkor a kályha végre igazán visszabeszélt.

– Ezt majd személyesen is mondd el neki.

– Miért?

– Mert szerintem ezt ő sem hallotta még senkitől.

7. fejezet: Egy fölösleges fejezet, amelyben minden a helyére kerül

Másnap reggel megérkezett a trónörökös.

Pontosabban nem ő érkezett meg, hanem először a hadserege, aztán a zenekar, aztán a zászlók, aztán a tisztek, aztán még egy zenekar, végül pedig maga a trónörökös, lóháton, díszes egyenruhában, olyan arccal, amilyennel egy győztes hadvezérnek illik

A város harangjai megszólaltak, az emberek kiözönlöttek az utcákra, és mindenki nagyon örült.

Én is örültem, de nem annyira, mint mindenki más, mert én már tudtam valamit a győzelmekről. Például azt, hogy néha egészen pontosan ugyanúgy néznek ki, mint a döntetlenek. Vagy a vereségek.

A mi hadseregünk mindenesetre hazajött. Igaz, nem mindenki, de aki katona, annak a halál hozzátartozik a foglalkozásához. Ugyan nem a kellemes része, de határozottan benne van a munkaköri leírásban.

A szomszéd királyságban bizonyára ugyanilyen ünnepséget rendeztek. Ott is volt győztes hadsereg, győzelmi induló és győzelmi lakoma. Hogy ki nyert, azt valószínűleg ott is tudták. Aki pedig nem tudta, annak nem volt ajánlatos megkérdeznie.

Hogy ki nyert? Szóval nem mi …

A palotában közben megkezdődtek az esküvői előkészületek. A trónörökös engem vett el. Ezen egyikünk sem lepődött meg különösebben, hiszen ezt már jó előre elhatározták helyettünk. A szerelem egyelőre nem volt jelen. Mitől is lett volna. De majd megjön. Azt mondták (nekem is, vőlegényemnek is), az ilyesmi idővel kialakul.

Akkoriban ugyanis a királyi családokban a genetika vett el genetikát. Ezt családi hagyománynak hívták. A tapasztalat pedig tapasztalatot. Ez körülbelül ugyanaz.

Márton közben egészen megváltozott.

Nem lett belőle hős, és szerencsére nem is akart az lenni. Az öreg király kinevezte a királynő (vagyis én) különleges tanácsadójává. Így Mártonnak végre lett joga ahhoz, hogy olykor megmondja, amit addig csak gondolt. Ezt eleinte nehezen szokta meg, én pedig még nehezebben. Márton ugyanis újabban egészen hosszú mondatokat mondott.

Sündörgő Sanyi sem maradt egyszerű kis libapásztor.

Fő libaőr lett. Ezt a címet ő maga találta ki, és senki sem látott okot arra, hogy ne fogadjuk el. A libák különösen büszkék voltak rá.

Borbála pedig...

Borbála helyét még nem tudom, még keresnem kell. De időm bőven van, és biztos vagyok, hogy olyan életet fogok neki kitalálni, ami jó neki, jó másoknak, és főleg jó nekem. Ezen még dolgoznom kell.

Sörcse sorsa ennél egyszerűbben alakult: az öreg király maga mellé vette.

Anyós lett belőle.

Azt hiszem, ez volt az egyetlen olyan tisztség az udvarban, amelyre különösebb változás nélkül is tökéletesen alkalmasnak bizonyult. Így aztán továbbra is mindenki utálta. De most már csak családi körben.

Falada volt. pedig ott maradt a város kapuja fölött.

Nem akarták levenni.

Ő sem akarta.

A kaput azonban azóta esténként jól megvilágították.

Azt mondták, azért, hogy mindenki lássa az utat. Falada szerint inkább azért, hogy ne lehessen többé olyan könnyen a kapualjban hallgatódzni. Megint igazat mondott!

És aztán ott voltak a libák.

Sokáig gondolkodtam, mi legyen velük.

Végül arra jutottam, hogy maradjanak csak libák.

Nem kell nekik királynő. Nem kell nekik miniszter. Még fő libaőr sem feltétlenül.

Elég, ha van, aki reggel kiengedi, este pedig összeszedi őket. Persze egyikük sem lett ettől engedelmesebb. A libák ugyanis nem fejlődtek semmit.

Talán csak én.

Vagy Sanyi.

Vagy Márton.

Vagy az öreg király.

Nem tudom.

Mindenesetre azóta is békében élünk. Majdnem mindannyian.

A libák előbb-utóbb mind kisülnek. Ez már csak a természet rendje, és egy jó mese végén azért mégiscsak kell lennie valami rendnek.