A kislány, akinek elege lett a tanulságos mesékből

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kislány, aki nagyon szerette a meséket. Annyira szerette, hogy minden este újabbat kért. Igazságos királyokról, gonosz boszorkányokról, sárkányokról, bölcs törpékről, még bölcsebb békákról, varázsgyűrűkről és beszélő madarakról.

Mindegyiket szerette, de egy dolog kezdte zavarni: a mese végén (vagy mindjárt az elején, de néha a közepén is) valaki mindig elmagyarázta...

...mi volt a tanulság.

Egy este aztán becsukta a könyvet.

– Ma nem kérek tanulságos mesét.

– Hanem milyent?

– Olyat...

...aminek nincs tanulsága.

A mesélő elgondolkodott.

– Olyat nem ismerek.

A kislány mosolygott.

– Akkor ma ne is mesélj.

Csak maradj itt egy kicsit velem! Csend lett. Kint a tücskök ciripeltek, és az ablakon át besütött a hold.

A kislány lecsukta a szemét. Csak úgy, minden szándék nélkül elképzelt egy apró porszemet. Egy pont, kiterjedés nélkül, mégis része a Világnak. Nem volt semmi tulajdonsága, csak úgy ott volt a semmi közepén lebegve.

Aztán arra gondolt, milyen volna, ha egy picike fénycsepp rátapadna.

És még egy.

Meg még egy.

Rétegről rétegre.

Olyan lassan, hogy szinte nem is történt semmi. Mintha minden új réteg azt mondaná:

– Jó itt.

Maradok.

A gyöngy nőtt, de még mindig se színe, se súlya, se helye a világban.

Nem sietett.

Nem akart nagy lenni.

Nem akart szebb lenni a többinél.

Egyszerűen csak épült.

Belülről kifelé.

Rétegről rétegre.

A kislány közben nem is gondolkodott, igaz nem is volt min. Nem volt számára se múlt, se jövő. Így aggódnia se volt miért.

Nem keresett választ.

Nem keresett tanulságot., sem vígaszt.

Még azt is elfelejtette, hogy gyöngyöt képzel. (Persze azért képzelt, sőt egyre erősebben képzelt.)

Csak csend volt.

Aztán észrevétlenül elaludt, de álmában is csak a gyöngyre gondolt.

Reggel madárcsicsergésre ébredt, meg arra, hogy a világ szép és ő jókedvű. Kinyitotta a szemét.

Az éjjeliszekrényén ott feküdt egy igazgyöngy.

Nem volt nagy.

Nem ragyogott különösebben.

Mégis úgy tűnt, mintha egész kis világ volna benne. Szeretettel felemelte.

A gyöngy sima felszínén valami tükröződött.

Nem a szobája.

Nem az arca.

Hanem egy régi ismerős kép. Messziről egy különös város.

Körben apró házak. Középen az óváros: a Megfagyott mesék városa.

Pont úgy, ahogy egyszer régen látta.

A kislány hosszan értetlenül nézte, aztán egyszer csak elmosolyodott.

Nem azért, mert megfejtette, hanem mert már nem akarta megfejteni.

Óvatosan visszatette a gyöngyöt.

Az még egyszer megcsillant a reggeli napfényben.

És úgy tűnt...

...mintha belülről mosolyogna.

Utóirat

A mesélő még sokáig ült az ágy mellett. Arra gondolt, vajon mi volt ennek a mesének a tanulsága.

Aztán vállat vont.

– Talán...

...nem mindennek kell tanulságnak lennie. Van, amit elég megélni.

Kiment a szobából.