Slúga manó nyugdíjba megy

Múlt az idő, az a dolga. Slúga manó egy nap rájött, hogy ő lett az erdő legöregebb varázslója. Olyan öreg volt, hogy még arra is emlékezett, amikor a legöregebb tölgyfák még ki se hajtottak a földből. Minthogy segítőkész volt, meg varázsereje is volt, amivel segített, hát mindenki szerette.

Csak egyetlen baja volt: a varázsereje. Nem azért, mert kevés volt, hanem mert túl sok.

Ha véletlenül tüsszentett, három szivárvány nőtt az égre, ijedtükben egyszerre.

Ha mérges lett, a felhők összekoccantak.

Ha nagyon megörült valaminek, a mókusok egy hétig nem tudtak fára mászni a nevetéstől.

És sajnos volt egy másik probléma is: arra ugyan emlékezett, hogy az öreg tölgyfák miről susogtak palánta korukban, de arra nem, hogy hová tette este a szemüvegét, vagy hogy magának ebédrevalót vásároljon. Kellemetlen!

– Ebből elég – mondta egy reggel.

– Nyugdíjba megyek – mondta mérgesen. – És a varázserőm velem együtt megy nyugdíjba.

Hogyan megy egy erdei varázsló nyugdíjba? Hát fogott egy üveget, persze egészen különlegeset, és belefújta minden varázserejét.

Bedugaszolta.

Elásta.

– Most már egyszerű öreg manó leszek - és ezzel nagyon elégedetten lefeküdt aludni.

Másnap nagy búcsúünnepséget rendeztek. Minden állat ott volt. Csak...

… a torta maradt otthon.

Mindenki tanácstalanul nézett egymásra. Majd mindenki Slúgára. Slúga sóhajtott.

– Na jó...

Előásta az üveget.

Kicsit kihúzta a dugót.

Óvatosan.

És hopp! Máris ott termett a világ legfinomabb mogyorótortája.

Gyorsan visszadugaszolta.

– Most már tényleg ennyi.

Másnap elkezdett szakadni az eső. Ha Slúga nem tesz valamit, hát ebből árvíz lesz. Vagy még annál is rosszabb!

Előásta az üveget.

Kicsit kihúzta a dugót.

Óvatosan.

És hopp! Máris sütött a Nap.

Gyorsan visszadugaszolta.

– Most már tényleg ennyi.

Harmadnap egy őzgida eltörte a lábát.

...

Folytassam? Slúga egyre többször nyitotta ki az üveget. Végül leült egy farönkre.

– Ez így nem nyugdíj. Ez csak palacknyitogatás.

Slúga felkerekedett. Máskor hétmérföldes csizmában, óriások léptével indult, most egy öreg manó apró lépteivel. Kezében egy üveget tartott, a világ legértékesebb üvegét. Teli varázserővel. Szerencsére nem kellett messzire mennie. Varázserejének forrása egy valódi erdei forrás volt, kirándulók naponta gyanútlanul elmentek mellette. De a beavatott kevesek számára – ezek hosszú évek alatt végeztek varázsló-iskolát, vizsgáztak és próbákat álltak ki – varázserejük forrása volt.

Slúga a víztükör fölé hajolt. Saját tükörképe nézett rá. Ő maga csendben maradt, a tükörkép beszélt hozzá:

– Na, mi kellene? Talán még egy kis varázserő? Megértem. Öregszel, pótlás kellene. Semmi probléma.

– Éppen ellenkezőleg. Nyugdíjba készülök. Kevesebb varázserő jobb lenne. Sőt valójában megszabadulnék az összestől. Egyszerű erdei manó szeretnék lenni. Békében közhaszontalanul.

– Ez még soha nem fordult elő, és nem is fog! Ugyanis lehetetlen. Ráadásul ostobaságnak is tartom – szólt a csodaforrás. Slúga csalódottan nézte saját beszélő, sőt visszabeszélő tükörképét.

– Akkor most hogyan tovább? – kérdezte. – Tényleg nyugdíjba szeretnék menni.

– Varázserőt nem veszek tőled vissza, mint ahogy többet se adok. De adok jobbat, hasznosabbat. Vigyázz rá!

Ezzel a tükörkép a forrás felszínén összezsugorodott. Az apró képből apró emberke alakult. Igen, Slúga manó kicsinyített mása, egy még apróbb Slúga. Kiemelkedett a vízből, egyenesen a valódi Slúga manó valódi kezébe.

Slúga manó értetlenül néz, és már kérdezne, de tükörképe eltűnt a forrás felszínéről. Víztükör, tükörkép nélkül. Fényes nappal. Csak a icipici kis manó, Slúga kicsinyített mása vigyorog. Vajon megfejti ezt a rejtvényt?

És lám, Slúga elmosolyodik, mint aki megértette a dolgot. Ugyanis megértette!

– A varázserőből már van elég. Ami hiányzott, az a bölcsesség – magyarázta mintegy saját magának. – Egy pici varázslat egy pici manócskától. Hogy nemet tudjak mondani, vagy tudjak varázsolni, ha az valóban szükséges. Akkor és csak akkor.

Azzal az üveg eddigi tartalmát, saját varázserejét szabadon engedte, hogy újra működjön, mint annak előtte. És a csöppnyi manócskát beengedte az így megürült üvegbe. Az engedelmesen elfoglalta helyét.

Mulatságos egy jószág. Pont úgy néz ki, mint ő, csak akkora, mint egy egér. Mint egy egér-manó. Ezentúl ő vigyáz a nagy varázserőre.

A kis Slúga időnként utánozza a nagyot.

Ha a nagy morgolódik, a kicsi is morog.

Ha a nagy nevet, a kicsi gurul a nevetéstől.

Ha a nagy túl komolyan veszi magát, a kicsi fintorog.

És főleg, ha Slúga fölöslegesen akar varázsolni, a kis Slúga keresztbe teszi a kezét.

– Nem! Erre most semmi szükség.

Ha viszont valóban baj van...

… akkor int a kezecskéivel:

– Most lehet.

Fontos része lett Slúgának. Az őrzője.