Rózsakertemben, eltévedve: Csipkerózsika nem adja fel

Első fejezet: Minden kezdet szép, a folytatás már rajtunk múlik

Mikor még egészen kicsi voltam, a világ is kicsi volt. Kicsi, de egyszerű, hiszen még beszélni se tudtam, csak sírni. Érzések voltak csak, amik hamarabb és biztosabban megérkeztek, mint a bonyolult magyarázatok. Ország se volt benne, és nem voltak háborúk. A világ csak néhány szoba volt a nagy királyi palotából.

Később ott volt a kert. Ezt mindig különösen szerettem. Tavasszal mindig rózsaillat lengte be, nyáron méhek döngicséltek benne, ősszel pedig a lehulló levelek olyan szorgalmasan takarták be az utakat, mintha nekik is volna valami fontos dolguk.

Ahogy megtanultam járni, a palota már sokkal bonyolultabb hely lett. Annyi ajtó nyílt benne, hogy néha azt hittem, maguk a folyosók is eltévednek.

Apa sajnos csak ritkán ért rá. Ha mégis találkoztunk, mindig megsimogatta a fejemet.

– Látom nagyra nősz, kislányom.

Aztán már rohant is tovább.

Mama gyakrabban jött. Vagy ha éppen nem ért rá, megkérdezte a dadáimat:

– Jól viselkedett ma?

– Igen, felség.

– Evett rendesen?

– Igen, felség.

– És fejlődik?

A dadák erre mindig nagyon komolyan bólogattak.

Gyerekkoromban sokáig azt hittem, a fejlődés valami olyan dolog lehet, mint a reggeli tejbegríz: minden nap meg kell enni belőle egy kicsit.

Én igyekeztem. Nagyon igyekeztem. Jó gyerek voltam. Legalábbis szerettem volna az lenni.

Ha szépen ültem, megdicsértek.

Ha illedelmesen köszöntem, megdicsértek.

Ha mosolyogtam, annak is örültek.

De ha túl sokat kérdeztem...

nos, azt nem szerették.

Egyszer megkérdeztem, miért nem szabad a királyi kutyának felmennie a díszlépcsőn, amikor a macska minden külön engedély nélkül megteheti. A dadám először nevetett.

Aztán gyorsan abbahagyta.

Másnap az udvarban azt láttam, hogy kis játszótársamat, Pétert nagyanyám személyesen megvesszőzi. Péter velem egyidős volt, mindig együtt játszottunk.

Én sírtam.

Ő nem.

Később elmondták, ho.gy ő a hivatalos bűnbak. Ha én hibázok, engem, mint a trónörököst nem büntethetnek, helyettem őt verik el. És ez így helyes!

Elhittem, mert akkoriban a felnőtteknek még minden szavát elhittem.

Este azonban sokáig nem tudtam elaludni. Valami azt súgta, hogy Péter valamiért helyettem is sírt. Nem értettem, csak éreztem. Mert ugye az érzések hamarabb megérkeznek, mint a bonyolult magyarázatok.

Nem sokkal ezután különös vendégek költöztek mellém.

Nem a palotába, hanem valahová egészen közel hozzám. Olyan közel, hogy csak én hallottam őket. Eleinte azt hittem, méhek. Aprók voltak, és mindig körülöttem sürögtek-forogtak. Egyszerre beszéltek:

– Légy szép!

– Légy szorgalmas!

– Ülj egyenesen!

– Ne késs!

– Ne kérdezősködj!

– Ne sírj!

– Mosolyogj szépen!

Annyian voltak, hogy képtelen voltam megszámolni őket. Olyan egyformának látszottak, hogy megkülönböztetni sem tudtam őket.

Akkor még nem sejtettem, hogy egyszer mindegyiknek külön neve lesz.

És külön történe.

Második fejezet: áldás és átok a tündérektől. A 13. tündér

A mesemondó megjegyzése: Látjuk, Csipkerózsika nem volt különösen csúnya, igaz túl szép se. Valójában már kisbabaként is csalódás volt szüleinek, pedig várva várták, hogy megszületsen, hiszen egy nagy és virágzó ország trónörököseként már kisbabaként is nagy volt az elvárás iránta. Például, hogy fiúnak szülessen.

Túl okos se volt, olyan derék átlag. Viszont illedelmes, jó kisbaba volt. Nem kell mindig mindennek tökéletesnek lennie, de neki igen. Mint pedig az előbbiekben láttuk, nem sokkal azután, hogy beszélni kezdett, megjelennek körülötte a tündérek. Mintha méhek lennének: aprók és egyformák. Védték Csipkerózsikát, ha kellett, ha nem.

----------------------------------------------------------------------------------------------------

Ahogy egyre nagyobb lettem, a tündéreim is velem növekedtek. Régebben csak apró zümmögésnek hallottam őket. Olyanok voltak, mint tavasszal a méhek a rózsák fölött: sürögtek-forogtak, egyszerre beszéltek, de egyetlen szavukat sem lehetett igazán megérteni.

Most már külön-külön is felismertem őket.

Az egyik reggelente mindig azzal ébresztett:

– Siess! Egy királylány nem lustálkodik. (- Csak mutasd meg, melyik az az egy, majd megbeszélem vele a dolgot! – mondtam magamban)

Egy másik addig igazgatta a hajamat, amíg egyetlen szál sem állt rossz irányba.

– A rend kívül kezdődik – mondogatta. Én nem voltam ebben egészen biztos, de vitatkozni nem szerettem.

Volt egy harmadik is. Ő sokkal halkabban beszélt.

– Nézd meg, nem szomjas-e a rózsád.

Őt legalább kedveltem. Nem parancsolgatott, csak úgy eszébe jutottak dolgok.

A tündérek azonban már nem voltak olyan békések, mint régen. Egyre gyakrabban egymással is vitatkoztak.

– Előbb a kötelesség! – mondta az egyik.

– Előbb a pihenés! – felelte a másik.

– Előbb a tanulás!

– Előbb a játék!

Néha olyan hangosan veszekedtek, hogy én sem hallottam a saját gondolataimat. Főleg, hogy ők voltak a gondolataim – többnyire. És képzeljétek, néha összefogtak ellenem:

– Ülj egyenesebben!

– Légy barátságos!

– Ne kérdezz!

– Ne kételkedj!

Olyankor úgy éreztem, mintha egyszerre tizenhárman próbálnának ugyanabba az irányba húzni. Pedig én csak egyetlen kislány voltam ...

Nagymama ezt természetesnek tartotta.

– A jó nevelés nem attól jó, hogy kényelmes – mondta.

Ő soha nem emelte fel a hangját, de nem is volt rá szükség. Ha belépett egy szobába, még a tündérek is elhallgattak. Észrevettem, hogy egyikük különösen hasonlít rá. Nemcsak az arca.

A tekintete is.

Ugyanolyan egyenes volt.

Ugyanolyan szigorú.

És amikor a nagymama távozott, ez a tündér mintha egy kicsit nagyobbra nőtt volna. Ő beszélt a leghalkabban, és talán ezért hallgattak rá a legtöbben.

– Vannak dolgok – mondta –, amelyekről nálunk nem beszélünk.

– Miért?

– Mert szeretjük egymást.

Ez elsőre egészen érthetőnek hangzott. Másodszorra már kevésbé.

Mama egészen más volt.

Ha meglátogatott, mindig megölelt.

Megigazította a ruhámat.

Megsimította az arcomat.

Aztán azt kérdezte:

– Boldog vagy? - és mielőtt válaszolhattam volna, már folytatta is:

– Ugye tudod, hogy egyszer neked kell majd vigyáznod erre a családra?

Bólintottam.

– A család érdeke mindig fontosabb, mint a saját boldogságod.

Ő ezt olyan szelíden mondta, hogy majdnem észre sem vettem, milyen nehéz ez a mondat. Később vettem csak észre, hogy az egyik tündér pontosan ugyanígy beszél, és valahányszor mama elment, ez a tündér egyre erősebb lett.

Ahogy nőtem, egyre több ajtó nyílt meg előttem a palotában.

Először csak a könyvtár.

Aztán a fegyverterem.

A képtár.

A télikert.

A hosszú folyosók, ahol még a visszhang is illedelmesen köszönt.

Azt hittem, hamarosan az egész kastélyt megismerem.

Csak egyetlen ajtó maradt mindig zárva. Nem volt rajta lakat. Őrség se állt előtte. Mégis mindenki úgy ment el mellette, mintha ott sem volna.

Egy délután megkérdeztem nagymamát.

– Mi van mögötte?

Ő sokáig nézett rám, aztán lassan így felelt:

– Egy okos királylány nem tesz fel ilyen kérdést.

A nagymamához hasonlító tündér elégedetten bólintott. A többi hallgatott. Én is hallgattam.

De attól a naptól kezdve valahányszor arra jártam, úgy éreztem, mintha az ajtó túloldalán valaki csendben várna.

Nem hívott.

Nem kopogott.

Csak várt.

És különös módon én nem féltem tőle, csak attól féltem, hogy egyszer mégis benyitok. Ez az érzés nagyon, de nagyon ismerős volt.

Harmadik fejezet: Ha egy átok nem éri el az embert, hát utánamegy

Attól a naptól kezdve Csipkerózsika kerülte a tiltott ajtót. Legalábbis ezt mondogatta magának. Ha a folyosó arra kanyarodott, ő a másik irányba indult. Ha a tekintete véletlenül az ajtóra esett, gyorsan a faliképeket kezdte nézegetni.

És ha valaki megkérdezte volna, miért, bizonyára azt felelte volna:

– Nem érdekel.

Csakhogy a lába néha máshogy akarta.

Egy esős délután ismét ott találta magát az ajtó, az a bizonyos ajtó előtt.

A folyosó üres volt.

A tündérek sem zümmögtek.

Mintha valahová elmentek volna.

Csak a nagymamához hasonlító tündér maradt. A kilincsen ült, mintha védené.

– Menj vissza! – mondta folytott, érzelem-mentes hangján. Csipkerózsika megállt. Aztán mégis tett egy lépést.

– Ne nyisd ki.

Csipkerózsika még egyet lépett.

– Ha bemész, semmi sem lesz olyan, mint eddig.

A kislány szíve olyan hangosan vert, hogy azt hitte, az egész palota hallja. Mégis lenyomta a kilincset.

Odabent nem volt sötét, csak a súlyos csend. A szoba közepén valaki ült.! Láncok között.

Első pillantásra szörnynek látszott. Nehéz, lomha teste volt, mintha egyszerre medve, sárkány és ember akart volna lenni.

Arca azonban... különös módon ismerős volt. Nagyon ismerős.

A szeme.

A homloka.

A haja.

És akkor a lény lassan felemelte a fejét.

Egymásra néztek.

Abban a pillanatban Csipkerózsika megértette azt, amit addig senki sem mondott ki. Nem azt, hogy ki ez. Hanem azt, hogy...

     … ez is ő maga.

Nem sikoltott, nem szaladt el, pedig hogy szeretett volna ... Csak állt. A láncok halkan megcsörrentek, és a lény mintha mondani akart volna valamit.

De hang nem jött ki a torkán. Csipkerózsika sem tudott megszólalni. Egy gyerekkorából ismerős, folytogató érzés lett rajta úrrá. Mint amikor nagyon szeretett volna kérdezni vagy megtenni valamit, és nem mert megszólalni. Megbénult a félelemtől – mint régen, csak most még inkább. Most csak igazából!

A két csend összetalálkozott.

Ekkor különös dolog történt.

Odakint egyszerre felzúgtak a tündérek.

A legtöbben rémülten hátráltak.

– Ez nem volt szabad!

– Zárjátok be!

– Felejtsük el!

– Felejtsünk el mindent!

Csak a nagymamához hasonlító tündér maradt mozdulatlan.

Lassan nőni kezdett.

Nőtt.

És nőtt.

Apró szárnyai elsötétültek, arca megkeményedett, meg is nyúlt.

Már nem tündér volt.

Hanem Boszorkány.

– Megmondtam – szólt halkan és kőkeményen. – Ilyesmikről nálunk nem beszélünk.

A többi tündér lehajtotta a fejét. Egyikük sem mert válaszolni, még inkább nem mertek kiállni Csipkerózsika mellett. Sorban elrepültek. Nem messzire, csak egy olyan titkos helyre, ahol nem kellett látniuk ezt a fájdalmat.

A Boszorkány pedig...eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott.

Amikor a szolgálók rátaláltak Csipkerózsikára, ugyanott állt.

Nyitott szemmel.

Mozdulatlanul.

Nem sírt.

Nem szólt.

És hiába kérdezgették, nem válaszolt.

Attól a naptól kezdve Csipkerózsika nem beszélt. Mintha minden szava bent maradt volna abban a szobában.

A rózsák azonban mindig tudták, mit szeretne mondani.

.

Negyedik fejezet: Elakadva és elhagyatva

A kastélyban, majd az egész országban hamar híre ment, hogy a királylány megnémult. Neves orvosok egymásnak adták a palota kilincsét.

Megvizsgálták Csipkerózsika torkát.

Megnézték a nyelvét.

Meghallgatták a szívét, tüdejét.

Mind ugyanazt mondta:

– A királylány egészséges.

A király ilyenkor mindig megkérdezte:

– Akkor miért nem beszél?

Az orvosok illedelmesen meghajoltak. Távozáskor némelyik teli pénzeszacskót kapott, némelyik pedig lendületes farba-billentést. Azért a feje mindegyiknek a helyén maradt (a Király kedve ellenére.).

A királyné sokáig Csipkerózsika mellett maradt.

Felolvasott neki.

Énekelt.

Megsimogatta a haját.

Néha sírt is.

Csipkerózsika szerette volna letörölni a könnyeit.

Szerette volna azt mondani:

– Mama, itt vagyok.

De a szavak nem találták meg az útjukat.

Valahol mélyen bent rekedtek, mintha még mindig a titkos szobában állna.

Kívülről minden rendben volt.

A kertészek gondozták a parkot.

Az udvarhölgyek intrikáltak és csevegtek. Délután kávéztak, este kártyáztak és karattyoltak.

A szakácsok sütöttek - főztek.

A zenészek muzsikáltak.

A palota ugyanúgy élt tovább.

Csak Csipkerózsika nem tudott vele együtt élni.

Szeretett volna olvasni. Ez néhány oldalig ment is. Aztán ugyanazt a mondatot nézte hosszú percekig.

Szeretett volna hímezni. A tű megállt a kezében.

Szeretett volna zongorázni. Az ujjai nem mozdultak.

Szeretett volna nevetni. Nem ment. Majd sírni. Az se ment.

Pedig akarta. Nagyon akarta. És ettől lett még nehezebb.

Egyetlen hely volt a kastélyban, ahol valamennyire megkönnyebbült.

A rózsakert. Ott nem kellett beszélni.

A rózsák nem kérdeztek, nem vigasztalták és nem adtak neki tanácsot. Csak nőttek. Ha megszomjaztak, vizet kértek. Ha elszáradt egy águk, le kellett metszeni. Ha kivirágoztak, egyszerűen örültek neki.

Csipkerózsika hosszú órákat töltött közöttük. Néha úgy érezte, mintha a rózsák helyette is lélegeznének.

Az udvar azonban egyre nyugtalanabb lett, ugyanis közeledett az esküvő ideje.

Igen, ez elfelejtettem mondani, hogy a királylány jegyesét még gyermekkorában választották ki. Ez akkoriban így volt szokás.

Vőlegénye egy távoli ország hercege volt. Jóravaló, becsületes fiú. Legalábbis minden követ ezt állította róla. Mert, hogy Csipkerózsika még sohasem látta, mint ahogy a herceg sem őt.

Abban az időben ez senkinek sem tűnt különösnek. Valójában országok előbb házasodtak össze, az uralkodók csak később.

A király és a királyné azonban egyre többször néztek össze. “Balhé lesz!”, gondolta mindkettő. “Egy néma királylány ... Csipkerózsika némasága már nemcsak családi bánat volt, hanem országos gond.

Csipkerózsika ezt jól tudta, és ettől még rosszabbul érezte magát. Szeretett volna segíteni, újra jó kislány lenni, apának-anyának megfelelni. De nem tudott.

Egy délután sokáig ült rózsái között. A nap már nyugodni indult, a kert csendes volt.

Egyszer csak különös loccsanást hallott. A kerti tó partján egy óriási varangyos béka ült.

Nagy volt. Gömbölyded és ráncos. Olyan komolyan nézett, mintha fontos dolgon gondolkodna. Egy ugrással Csipkerózsika mellé telepedett. Hosszan nézték egymást.

A béka törte meg a csendet.

– Ugye szerinted csúnya vagyok? Vagy csak nagyon más, mint te?

Csipkerózsika elmosolyodott. Lassan megrázta a fejét.

A béka meglepődött.

– Tényleg?

A királylány bólintott.

A béka felpuffasztotta a torkát.

– Tudod... békának én egészen jól nézek ki.

Csipkerózsika hosszú-hosszú idő óta most először nevetett. Hang nélkül, de nevetett.

A béka is elégedetten bólintott.

– Te viszont békának lennél nagyon furcsa.

Most már mindketten mosolyogtak. (Nem tudom, hogyan mosolyog egy béka, de a kutyák mosolyát ismerem)

A béka egy ideig még a víz fodrait nézte, majd halkan megszólalt.

– Mondd... te mitől félsz ennyire?

Csipkerózsika lehajtotta a fejét, és hallgatott. De most először nem azért, mert nem volt hangja, hanem mert nem tudta a választ. A béka nem sürgette. Csak úgy ült mellette.

Ketten nézték a víztükröt, és egyikük sem érezte úgy, hogy beszélnie kellene.

Ötödik fejezet: Bűnbak Péterből Hírnök Péter

Az idő múlt, ez a dolga. Egy délután a béka már ott várta Csipkerózsikát a tóparton.

– Jó reggelt! – brekegte. Csipkerózsika csodálkozva nézett rá, hiszen a nap már régen túlhaladt a delelőn.

A béka vállat vont.

– Nekünk, békáknak megvan a saját időszámításunk. A királylány ekkor elnevette magát. Hang még most sem jött ki a torkán, ám a nevetés már nem fájt. A béka elégedetten bólintott.

– Látod? Ez már valami.

Egy darabig csendben ültek. Aztán a béka hirtelen oldalra fordította a fejét.

– Vendéged fog jönni.

Csipkerózsika meglepetten nézett rá. Még a szemöldökét is felhúzta.

– Nem tudom, de érzem - folytatta a béka. - Ez olyan békaügy. Mint amikor reggel a hasad …

Lépések hallatszottak, Csipkerózsika felnézett.

A rózsák között egy férfi közeledett. Egyszerű utazóruhát viselt, de a járásában volt valami ismerős. Ahogy közelebb ért, elmosolyodott.

– Felség... Csipkerózsika hosszan nézte. És egyszerre csak felismerte.

Péter!

A kisfiú, akit helyette vesszőztek meg.

Péter illően leült mellé a fűbe. Nem kérdezte, mi történt. Azt se kérdezte, hogy miért hallgat. Csak körülnézett.

– Szép rózsáid vannak.

Csipkerózsika bólintott.

– Tudod – folytatta Péter –, annak idején, amikor elszöktem a palotából, azt hittem, soha többé nem látlak. Sok kaland után egy messzi királyságba kerültem.

Ott először lovászfiú voltam.

Aztán apród.

Később a királyfi mellett maradtam.

Valahogy megszoktuk egymást.

Most már ő azt mondja, nélkülem még a csizmáját sem találná meg.

Pedig csak mindig ugyanoda teszem.

A béka elismerően bólintott.

– Ez nagy tudomány.

Péter meghajolt.

– Köszönöm. Sokat gyakoroltam.

Később elkomolyodott.

– A királyfi küldött. Nem ellenőrizni, hanem téged megkérdezni… Azt szeretné tudni...van-e még kedved hozzámenni feleségül?

Csipkerózsika meglepetten nézett rá.

Péter folytatta.

– Tudja, hogy megnémultál, és azt is tudja, hogy ez nem ugyanaz, mint ostobának lenni.

És azt üzente...ha várni kell rád, akkor vár.

Ha beszélni szeretnél, meghallgat.

Ha pedig hallgatni...

akkor melléd ül.

Ennyi.

Csipkerózsika lehunyta a szemét.

A béka halkan brekegett valamit.

Olyasmit, hogy:

– Na végre.

Csipkerózsika lassan Péterre nézett, aztán a saját torkára mutatott.

Majd a békára. Végül önmagára. Péter értette.

– Látom. Jó orvosod volt.

A béka tiltakozva felhorkant.

– Orvos?! Én béka vagyok. Csak meghallgattam.

Csipkerózsika ekkor...hosszú hónapok óta először...megszólalt.

– Én...

A szó alig hallatszott. Mégis ott volt.

A béka olyan büszkén kihúzta magát, hogy majdnem beleesett a tóba.

– Na ugye. Megmondtam.

Epilógus

A királyfi és Csipkerózsika csakhamar valóban összeházasodtak.

Jó uralkodók lettek. Sokszor értettek egyet. Néha meg nem.

És ez így volt rendjén. Furcsa módon ilyenkor a szavak többnyire maguktól megérkeztek.

A rózsakert még sokáig virágzott. A béka ott maradt a tónál.

Sohasem lett belőle királyfi. Eszébe sem jutott, békának ugyanis egészen kiváló volt.

Az öreg király pedig az esküvő napján valóban befalaztatta azt a régi ajtót Nem azért, hogy elfelejtsék, mi volt mögötte, hanem mert addigra már nem ott lakott a titok. Hogy hol? Az egy másik titok!

És attól a naptól kezdve Csipkerózsika már nem attól félt, hogy mi történhet vele, hanem kíváncsi lett arra, mi történhet még.