Slúga mesél: A Három Toll

Nyaralás Slúga manónál

A három unokaöcs minden nyáron eltöltött egy hetet Slúga manónál. Ez volt az év legjobb hete. Slúga ugyan nem tudott focizni, fára mászni meg nem szeretett, és úszni is inkább csak addig úszott, amíg leért a lába (ez egy manó esetében nem valami sok).

Viszont mindig tudta, hová érdemes kirándulni. Aznap reggel elindultak gombát keresni.

Gombát bőven találtak, ugyanis ehhez a jó gomba-lelő helyeket kell ismerni, a többi megy magától. És láttak egy őzcsaládot, egy kidőlt tölgyfát (lehetett rajta ugrálni), egy békát, amelyik olyan kövér volt, hogy a fiúk szerint biztosan egész télen evett (ugye csacsiság, békák átaluszák a telet), egy rókalyukat, három veszekedő mókust és egy patakot, amelyben egyikük – véletlenül – térdig beleesett (ez egy ilyen patak volt).

Egy szóval az egész nap csupa izgalom volt. Este aztán jó étvággyal vacsoráztak. Slúga híres gombaleveséből háromszor is szedtek.

– Már csak egy dolog hiányzik – mondta a legkisebb.

– A desszert? – kérdezte Slúga.

– Nem.

– Akkor tudom.

– A mese! – kiáltotta mindhárom egyszerre. 

Slúga felállt.

– Ehhez nekem segítségre van szükségem.

A könyvespolchoz lépett, de nem a felső polcot nézte, ahol a vékony könyvek sorakoztak, hanem a legalsót, ahonnan két kézzel emelt le egy akkora mesekönyvet, hogy majdnem a könyv vitte őt. Nagy puffanással tette az asztalra.

A könyvből egy porszem sem szállt fel.

– Ezt mikor portalanítottad? – kérdezte a középső fiú.

– Tegnap.

– És előtte?

– Tavaly ilyenkor. Én ugyanis a meséket kívülről tudom. Nekem a könyv a tekintély miatt kell, hogy ti ne kérdezősködjetek sokat.

Mindannyian elégedetten bólintottak. Így volt rendjén: tekintély az kell.

Slúga megsimogatta a könyv borítóját.

– Na, fiúk! Milyen mesét szeretnétek?

– Vicceset!

– Ijesztőt!

– Hosszút!

– Olyat, amiben sárkány van!

– Olyat, amiben béka!

– Olyat, amiben lehet kérdezni! – mondta a legkisebb.

Slúga elmosolyodott.

– Ez tetszik.

– Akkor kérdezős mese lesz?

– Igen.

– És ha rosszat kérdezünk?

– Rossz kérdés, az nincs.

– És ha butaságot kérdezünk?

– Az se nagy baj, legfeljebb körbe futod a házat.

– És ha te nem tudod a választ?

Slúga felvette a szemüvegét.

– Az olyan kérdés a legjobb.

A három fiú meglepetten nézett rá.

– Miért?

– Mert akkor együtt kereshetünk választ. Vagy akár több választ.

Csend lett. Slúga lassan kinyitotta a vaskos könyvet.

– A mai mese címe...

Megigazította a szemüvegét (olyan hatásvadász módon).

– A három toll.

– Miért nem három nyílvessző? – kérdezte a középső.

Slúga becsukta a könyvet.

– Nahát...

– Rosszat kérdeztem?

– Épp ellenkezőleg.

– Akkor?

Slúga mosolygott.

– Azt hiszem, ezzel már el is kezdődött a mai mese. – Azzal Slúga megköszörülte a torkát. (Megválaszolnátok a kérdést? Minden válasz nyer!)

Második fejezet: Élt egyszer egy öreg király...

– Élt egyszer egy öreg király...

A három fiú közelebb húzódott hozzá.

– ...akinek három fia volt.

Az első okos volt. A másik ügyes, olyan életre való. Legalábbis ezt mindenki így tudta.

De a harmadik, a legkisebb fiú egészen másfélére sikeredett: nem szeretett sokat beszélni. Ha kérdeztek tőle valamit, előbb elgondolkodott. Néha olyan sokáig, hogy közben mások már rég válaszoltak is helyette. Nem nagyon vágyott sem vadászatra, sem udvari mulatságokra, pedig mindkettőből bőven volt a palotában. Sokkal szívesebben olvasott, vagy kószált az erdőben, figyelte a madarakat, leült egy patak mellé, vagy csak nézte, hogyan úsznak a felhők.

A bátyjai ezen sokat nevettek.

– Nézzétek! Már megint csak bámul!

– Ez semmire sem viszi.

– Igazi tökfilkó!

Így aztán rajta maradt a neve: Tökfilkó. Az igazi nevét már alig használta valaki.

Az öreg király azonban nem nevetett. Szerette mindhárom fiát, de egyre többet aggódott, ugyanis öregedett. Egyszer majd át kell adnia a koronát. Na, de melyiküknek?

Az első fiú okos. A második ügyes. A harmadik...Na, majd meglátjuk …

Igen, Tökfilkó egészen más volt, bár a király többet tartott felőle, mint a fiú maga. A király sokáig törte a fejét, végül azt mondta:

– Nem én fogok választani.

A három fiú egyszerre kapta fel a fejét.

– Holnap próbát teszünk. Aki a legjobban teljesít, abból király lesz, a másik kettő meg gondtalanul ármánykodhat ellene – ahogy jobb családokban szokás.

A két nagyobb fiú alig várta, hogy kettesben maradhasson.

– Hallottad? – súgta az első.

– Hallottam.

– Tökfilkónak semmi esélye.

– Persze hogy nincs.

– Akkor már csak kettőnkön múlik.

– Mi meg majd megegyezünk.

– Persze!

Az öreg király másnap reggel kivezette fiait a palota elé, ünnepélyesen elővette az íját.

Három tollat tűzött egymás után a húrra, fiai választottak maguknak egy – egy tollat.

– Amerre valamelyiketek tolla repül – mondta –, arra induljon.

Az első toll kelet felé szállt.

A második nyugat felé.

A harmadik - véletlenül éppen Tökfilkóé - ...

...csak forgott egy kicsit a levegőben. Aztán lassan lefelé kezdett ereszkedni. Egy régi kőlap közepére. A fiúk, mármint a két idősebb, már indult is volna, de a király még folytatta:

– Hogy ne hiába menjetek, még a feladatot is elárulom (ilyen vicces tudott lenni az öreg.). Hozzátok el nekem a legszebb szőnyeget, amit csak találtok.

– Egy szőnyeget? – kérdezte a második.

– Igen, egy szőnyeget.

Slúga becsukta egy pillanatra a könyvet.

– Nos, ha nektek még nincs kérdésetek, nekem van – mondta mosolyogva. – Szerintetek miért nem nyílvesszőket használt a király?

…..

Harmadik fejezet: Az első próba

– A két nagyobb királyfi olyan sebesen indult útnak, mintha máris a fejükre tették volna a koronát – olvasta Slúga.

– Az egyik keletnek vágtatott.

– A másik nyugatnak.

– És Tökfilkó? – kérdezte a legkisebb unokaöcs.

– Ő egy darabig csak nézte a követ.

– Melyik követ? – kérdezte a középső.

– Azt, amelyikre a tolla szállt.

A fiúk nevettek.

Slúga lapozott.

– Tökfilkó körül járta a követ. Megkopogtatta. Meg is rugdosta egy kicsit. Semmi. Leült rá.

Várt.

– Mit várt? – kérdezte a legidősebb unokaöcs.

– Jó kérdés – bólintott Slúga. – Te mit tettél volna?

– Hazamentem volna.

– Én is.

– Én meg ásni kezdtem volna – mondta a legkisebb.

Slúga folytatta a mesét:

– Tökfilkó végül valóban ásni kezdett.

Nem sokáig kellett ásnia.

A kő egyszer csak megbillent

Lassan félrecsúszott, és alóla egy keskeny lépcső bukkant elő, mely meredeken a föld alá vezetett.

– Én biztos nem mentem volna le – jelentette ki a középső.

– Miért? – kérdezte Slúga.

– Mert sötét.

– És mert nem tudni, mi van odalent.

– Pontosan – bólintott Slúga. – Tökfilkó sem tudta.

– Akkor mégis miért ment le?

Slúga becsukta egy pillanatra a könyvet.

– Szerintetek?

A fiúk hallgattak.

– Talán... mert nem volt más út – mondta végül a legkisebb.

– Ez bizony lehet.

Újra kinyitotta a könyvet.

– Tökfilkó vett egy nagy levegőt, és elindult lefelé.

Minél mélyebbre ért, annál világosabb lett.

– Ez fordítva van! – nevetettek az unokaöcsik.

– Néha a mesékben is.

Odalent egy hatalmas, kerek terem várta. A padló sima volt, gondosan lecsiszolt kő. A falakból halk, zöldes fény derengett. A terem közepén pedig...

...egy óriási varangy ült.

Nem volt sem ijesztő, sem barátságos. Csak nagyon öreg és kövér és ...szóval nem volt valami szép. És mintha már régóta várta volna Tökfilkót.

– Jó napot – mondta a varangy.

– Jó napot – felelte illendően Tökfilkó.

– Gondolom, a toll miatt jöttél.

– Igen – válaszolta meglepődve a fiú (ilyen jól informált egy béka, vagy talán itt mindenki összebeszélt?).

– No, akkor jó!

A varangy egy darabig hallgatott, aztán megkérdezte:

– Tudod-e, mit keresel?

Tökfilkó őszintén megrázta a fejét.

– Nem. Vagyis tudni tudom, de nem tudom. Ugyanis egy szép szőnyeget bárki vehet, apánk biztosan ennél ravaszabb volt.

A varangy elégedetten bólintott.

–Meglátod, hogy jó helyen jársz. Apád meg tényleg nem semmi, csak mindig ügyesen titkolta.

Slúga itt becsukta a könyvet.

– Na, fiúk, nagy kérdésem van. Szerintetek miért örült ennyire a varangy annak, hogy Tökfilkó nem tudta a választ?

Negyedik fejezet: A szőnyeg él, és mindig élni fog

– Akkor mit is keresel? – kérdezte az öreg varangy.

– A világ legszebb szőnyegét – felelte Tökfilkó. A varangy nem szólt semmit, csak intett egyet. Erre négy kis kölyök-béka egy hosszú, faragott ládát cipelt a terem közepére. Óvatosan letették, majd felnyitották a fedelét. A láda mélyén egy összegöngyölt szőnyeg feküdt. Nem csillogott. Nem volt aranyfonállal kihímezve, sőt más szőnyegek között talán fel se tünt volna. Tökfilkó mégis úgy emelte fel, mintha valami nagyon értékeset. Mert az is volt!

Ahogy szétbontotta, apró házakat látott rajta, falvakat és palotákat, fákat, folyókat, hegyeket és szántóföldeket, hidakat és embereket.

Olyan volt, mint egy egész ország madártávlatból. Vadászó nemesurakat és földjén fáradozó földművest, vándordiákokat és az utcán játszó gyerekeket ábrázolt. Mit egy országot, egy világot hordott a hátán a szőnyeg.

– Köszönöm – mondta megilletődve a szőnyeg szépsége láttán.

– Használd jól! – felelte a varangy.

Ennyit mondott.

Tökfilkó összehajtotta a szőnyeget, visszatette ládájába és vállán a ládával elindult visszafelé.

A lépcsőn fölfelé kapaszkodva egyszer csak kíváncsi lett. Megállt. Újra elővette, megnézte a szőnyeget.

Az előbb látott halász már nem ugyanott állt, a folyón feljebb éppen kivetette a hálóját.

A hídon két kisgyerek futott át. A folyó fölött vadkacsák repültek.

Tökfilkó elmosolyodott, mint aki érti a dolgot. Tovább indult, de néhány lépcsővel feljebb ismét megállt.

Most egy asszony vizet húzott a kútból. A szél megmozdította a fák lombját. Valahol egy kutya kergetett egy libát.

– Mintha... élne – suttogta. Az idők végéig is elnézte volna, mégsem akarta újra széthajtani. Úgy érezte, a szőnyegnek is meg kell pihennie.

Ahogy felért a kőlaphoz, a napfény egy pillanatra elvakította. Mintha hosszú álomból ébredt volna. Minden ugyanott volt.

A vár tornyai.

A fák.

A madarak.

Csak ő lett egy kicsit más.

Amikor a palotába ért, az öreg király már várta.

– Meghoztad?

Tökfilkó bólintott. Lassan, ünnepélyesen a padlóra terítette a szőnyeget.

Az első pillanatban senki sem szólt. A két udvarmester udvariasan bólogatott, összesúgtak:

– Igazán szép.

– Ki hitte volna!

De a király nem szólt semmit, inkább közelebb lépett. Aztán még közelebb.

Végül letérdelt. Hosszan, elmerülve nézte a szőnyeget.

Egyszer csak elmosolyodott.

Aztán felnevetett.

– Hát ezért! – mondta halkan. Senki sem értette.

A király még mindig a szőnyeget nézte.

– Nézzétek csak!

Az udvari emberek odaléptek.

– Mit kell nézni? – kérdezte egyikük.

– Várjatok.

Néhány pillanat múlva egy kisfiú futott át a hídon. Anyja integetett neki.

Egy csónak lassan elindult lefelé a folyón.

Az udvarban egyszerre nagy csend lett.

– Ez... mozog! – suttogta valaki.

– Nem – mondta a király mosolyogva. – Ez él. Ez maga az élet!

Éppen ekkor robogott be a két idősebb királyfi. Mindkettő büszkén hozta a maga szőnyegét. Az egyik aranyszálakkal volt átszőve. A másikon királyok, várak és diadalmenetek sorakoztak.

Valóban pompás munkák voltak.

A király mindkettőt alaposan megnézte.

Elismerően bólintott.

– Szebbeket aligha lehetne vásárolni.

A két testvér elégedetten mosolygott. Aztán a király Tökfilkó szőnyegére nézett.

Nem kellett sokáig gondolkodnia.

– A próbát Tökfilkó nyerte.

A két idősebb fiú egyszerre tiltakozott.

– Ez igazságtalan!

– Egy próba még semmit sem bizonyít. Végtére királyt keresel, nem szőnyegkereskedőt.

Az öreg király mindjárt látta, hogy ezek ketten mindenre készek lennének, és egy testvérháborút el akart kerülni.

– Rendben! Legyen akaratotok szerint!

Ötödik fejezet: Ismétlés a tévedés anyja

Slúga most újra becsukta a könyvet.

– Mielőtt folytatnánk, eszembe jutott szép egy régi mondás.

– Melyik? – kérdezte a legidősebb.

– Ismétlés a...

– ...tudás anyja! – vágták rá a gyerekek egyszerre.

Slúga:

– Ismétlés a tévedés anyja.

Vagyis: ha mindig ugyanazt csináljuk, nem várhatunk más eredményt.

– Bölcs gondolat.

– Ki mondta?

Slúga megvakarta a tarkóját.

–Biztosan én

A fiúk nevettek.

A második próba

– Másnap reggel a király ismét maga elé hívta három fiát.

– Nos – mondta. – Ti kértétek, hogy legyen még egy próba.

A két idősebb királyfi elégedetten bólintott.

– Így igaz.

– Rendben.

Az öreg király elővett három újabb tollat.

– Amerre most repülnek, arra induljatok.

Ezúttal is az első toll kelet felé szállt. A második nyugat felé. A harmadik pedig...

– Hadd találjam ki! – kiáltotta a legkisebb fiú.

– Ugyanarra a kőre! – mondta a középső.

Slúga csak mosolygott.

– Akkor most lapozzunk.

A harmadik toll valóban ugyanarra a régi kőlapra ereszkedett le. Tökfilkóé volt, milyen véletlen! Az lehajolt, megkopogtatta a követ.

– Újra itt vagyunk.

A kő ezúttal magától félrecsúszott.

– Nahát! – mondta a legidősebb unokaöcs. – Most már ismeri.

– Lehet – bólintott Slúga.

Tökfilkó lesétált a lépcsőn. .

Hatodik fejezet: A második próba

A lépcső mintha várta volna, és az öreg varangy is.

– Jó napot.

– Jó napot.

– Mi a második feladat?

– A király egy gyűrűt szeretne.

– Gyűrűt? De milyen gyűrűt?

Tökfilkó elgondolkodott.

– Azt nem mondta. De bizonyára gondolta!

A varangy eltűnt egy pillanatra. Amikor visszatért, egy bársonypárnán hatalmas aranygyűrűt hozott. Rubin ragyogott benne.

Tökfilkó sokáig nézte, aztán visszatolta.

– Igazán szép. Igaz, én a karomat se tudnám emelni, akkora.

– Talán nem tetszik?

– De nagyon is.

– Akkor miért nem viszed?

– Ilyet a testvéreim is tudnak találni. Sőt apám kincseskamrájában is van belőle több tucat is.

A varangy megértően bólintott, majd térült – fordult, és egy második gyűrűt hozott. Ez még szebb volt. Fehéraranyból készült ugyan, de gyémántok szikráztak rajta.

Tökfilkó ezt is sokáig nézte, majd ezt is visszaadta.

– Ez sem az igazi? – csodálkozott a béka.

Tökfilkó most már nem a gyűrűt nézte.

Hanem maga elé.

– A király nem azért király, mert gazdag.

A varangy nem szólt.

– Hanem azért, mert jól dönt.

A varangy még mindig hallgatott.

– Olyan gyűrű kell neki...

...amely emlékezteti erre.

Az öreg varangy ekkor elmosolyodott. (Vagy csak a fiúnak tűnt úgy a béka széles szája?

– Most már értem.

Eltűnt harmadszor is. Sokáig nem jött vissza. Végül egy egészen egyszerű kis fadobozt tett Tökfilkó elé. Abban feküdt egy szerény aranygyűrű.

Nem volt rajta sem rubin, sem gyémánt.

Csak egy apró, mélykék kő.

– Ez?

– Ez az, ami neked kell.

– Mit tud?

– Barátra mosolyog.

– Ellenségre?

– Arra vicsorog.

– És ha valaki álnok?

– Akkor megszorítja annak az ujját, aki viseli.

Tökfilkó felvette.

Hetedik fejezet: Az utolsó próba

A két idősebb királyfi alig várta, hogy megszólalhasson.

– Egy próba még nem dönt semmit.

– Kettő sem.

– Legyen még egy!

Az öreg király elmosolyodott.

– Ti kívánjátok.

– Igen.

– Jól gondoljátok meg.

– Már meg is gondoltuk!

– Akkor legyen.

Másnap reggel ismét három toll emelkedett a magasba.

Az első kelet felé szállt.

A második nyugat felé.

A harmadik...

...a régi kőlapra.

Tökfilkó már szinte otthonosan lépkedett lefelé a föld alatti lépcsőn.

Az öreg varangy mosolyogva várta.

– Tudtam, hogy még egyszer eljössz.

– Én is reméltem, hogy itt talállak.

– Mit kíván ezúttal a király?

– Azt mondta...

Tökfilkó elhallgatott.

– Nos?

– Azt mondta, hozzunk magunknak feleséget.

A varangy sokáig nézett rá.

– És te milyen feleséget szeretnél?

Tökfilkó most sem válaszolt rögtön. Ahogy mindig is szokta.

– Nem azt kellene kérdezned, hogy én mit szeretnék.

– Hanem?

– Azt, hogy milyen királynéra lesz szüksége az országnak. Tudod, nem magánügyben vagyok itt. Persze azért az én életem – tette hozzá.

Az öreg varangy szemében mintha fény gyúlt volna.

– Jól van.

Eltűnt.

Nem sokkal később egy nagy csokor virággal tért vissza a terembe. Rózsák, szegfűk, tulipánok, … Igazán bőséges volt a választék.

– Ha a itt virágot választasz, feleséget is választasz – mondta a varangy.

Tökfilkó nézte, nézte a virágokat. Majd a terem egyik sarkában meglátott egy szép orchideát. Belebújt a kisördög, mondván, miért kellene mindig úgy táncolnia, ahogy egy béka fütyül (a békák széles szájukkal soha se tudnának fütyülni!)? Ez az orchidea jobban a kedvemre van, mint a csokorból bármi. Úgy is anyám kedvenc virága, ez meg itt egy különleges példány!

És ahogy rámutatott, a virág menten leánnyá változott.

Csinos volt, de nem feltűnő. Értelmes, de nem parancsoló (ez utóbbiTökfilkó nagy tévedése volt). Ápolt, de egyszerű ruhát viselt. És főleg barátságos, mosolygós volt az arca.

– Szóval ilyenek az orchideák? – kérdezte gúnyosan a fiú. – Közben mindjárt tudta, hogy nem kell tovább keresnie!

– Nem – mondta a varangy - , ilyen egy lány, akit én szívemből neked szánok. De nem gyaloglásra van tervezve!

Tapsolt, és a semmiből egy hintó termett a földalatti terem közepén, lovakkal, kocsissal, kísérettel. A béka betessékelte kettőjüket a hintóba, újra tapsolt, és a hintó nagy robajjal máris a királyi palota elé termett.

Amikor mindhárom fiú visszaért a palotába, nagy lett a nyüzsgés.

Az első királyfi menyasszonya valóban világszép volt.

Az udvar hölgyei csak ámultak.

A második menyasszonyának akkora hozománya volt, hogy három szekér is kevésnek bizonyult hozzá.

A főurak elégedetten bólogattak.

Ekkor megérkezett Tökfilkó és választottja. Senki se ámult szépségén vagy gazdagságán. Csak mindenki látta, hogy ő a leendő királyné és senki más.

Vége. Pont. Ennyi.

Az öreg király sokáig nézte. Aztán lassan elmosolyodott.

– Nagyanyámra emlékeztet.

Az udvar elcsendesedett. Hiszen tudja itt mindenki: erőslelkű nagyanyátok esztendőkig egyedül tartotta össze a birodalmat. Sok ésszel és ravaszsággal. Néha úgy, hogy arról inkább ne beszéljünk.

A király a lányhoz fordult.

– A szemedben ugyanazt látom.

Majd Tökfilkóra nézett.

– Fiam......vigyázz. Nehogy a fejedre nőjön!

– Igyekszem, felséges apám-uram – mondta Tökfilkó.

A két idősebb fiú lehajtotta a fejét. Most már nem kértek negyedik próbát.

Az öreg király pedig kimondta:

– Mától Tökfilkó az örökösöm. Csak találjunk már más nevet neki!