A Tükörház titka: Hófehérke és az ő törpéi

Előjáték: Mikor még mama és apa nem ismerték egymást

Akkoriban, régen mások voltak az emberek. A fiatalok sokkal fiatalabbak, az öregek sokkal öregebbek voltak. És majdnem mindenki király volt valahol. A kovács a műhelyében, a molnár a malmában, a kertész a kertjében. A valódi királyoknak pedig váruk is volt hozzá. Az kellett: nagy ház, nagy hatalom.

Egy ilyen várban élt egy királylány.

Nem Hófehérke, hanem annak leendő édesanyja. Még senki sem hívta királynőnek, és végképp nem boszorkánynak.

Egyszerűen csak királylány volt, és főleg jó, mint egy kis angyal. Na próbált volna nem az lenni!

Szép volt, okos volt és szerelmes. Ez a három dolog együtt ritkán könnyíti meg az ember életét. Ugyanis a királylány egy fiatal lovagot szeretett. A lovagnak nem volt nagy vára, nem volt sok pénze, és még különösebben híres sem volt. Viszont egy fontos dolgot tudott: olyan figyelmesen tudott hallgatni, hogy az embernek ettől kedve támadt tovább beszélni. A királylány ezt szerette benne a leginkább.

A szülei kevésbé. Ők inkább a szomszéd királyt szemelték ki vejüknek.

Ez a király nagyon gazdag volt. Olyan gazdag, hogy még a pénzesládáinak is külön ládájuk volt. Sajnos már nem volt egészen fiatal, és amikor végig sétált a palotán, a hasa előbb érkezett meg egy terembe, mint ő maga.

A királylány nem találta őt különösebben vonzónak. A szülei annál inkább.

– A szerelem elmúlik, – mondogatták. – a szövetség megmarad.

A királylány nem volt ebben egészen biztos. Ezért esténként gyakran elővette egyetlen igaz barátját.

Egy régi tükröt.

A tükör nem volt különösebben szép. A keretéről itt-ott lepattogzott az aranyfesték, a hátlapja karcos volt, és egy kicsit mindig ferdén állt. Viszont olyat tudott, amit más tükrök nem. Képzeljétek! Ha kérdezték, válaszolt. Ráadásul mindig és mindig az igazat. Hogy szerette-e a lányt? Szerette, de nem mutatta ki, hiszen csak tükör volt, bármilyen különleges is. A lány meg? Hol a tükör volt legfőbb kincse, hol pedig megfeledkezett róla. De akkor is, ő volt az igazmondó tükör.

Ezt sokan sajnálták, néha maga a tükör is. Mert a kérdések többnyire egyszerűek voltak, de a válaszok ritkán.

– Tükröm, mit tegyek? – kérdezte a királylány, amikor választania kellett a lovag és a szomszéd király között.

– Azt, amivel később együtt tudsz élni – válaszolta a tükör. A királylány mérges lett.

– Ez nem válasz!

– Dehogynem – felelte a tükör. – Csak nem olyan, amilyet szerettél volna.

A királylány dühösen becsapta a tükröt a fiókba.

A tükör nekikoccant egy hajkefének. Nem először történt ilyen. Mégis minden este újra elővette, mert tudta, hogy a tükör ugyan sokszor bosszantó, de sohasem hazudik.

Azt azonban még ő sem tudta, hogy egyszer majd továbbadja ezt a tükröt a saját gyermekének.

És akkor még azt sem tudta, hogy kettejük – saját és a tükör - története valójában még csak most kezdődik.

Első fejezet: Mikor még egész kicsi voltam

Amikor Hófehérke megszületett, a vár egész népe ünnepelte. A szakácsok három napig sütöttek, az udvari zenészek négy napig muzsikáltak, a király (tudjátok, a gazdag és kövér) pedig öt napon át mindenkinek elmesélte, hogy milyen gyönyörű a kislánya.

A hatodik napon már azoknak is, akik előző nap kétszer is hallották, a hetedik napon a királyné udvariasan közölte vele, hogy ideje lenne más témát is találni, de titokban ő is ugyanígy gondolta.

Mert Hófehérkét valóban nagyon szerették.

Eleinte minden egyszerű volt. Ha sírt a kicsi, felvették. Ha nevetett, vele nevettek. Ha elesett, felsegítették. A világ melegnek, puhának és igazán biztonságosnak tűnt Hófehérke számára.

A Királyné gyakran üldögélt a kertben a kislánnyal az ölében. Ilyenkor elővette régi tükrét is, a tükör pedig beszélt hozzá.

Hófehérke ilyenkor nagy szemekkel figyelte. Ugyan a szavakat még nem értette, de a hangját szerette.

Aztán Hófehérke nőni kezdett. Ezzel kezdődtek a problémák!

Megtanult járni, majd beszélni is. Megtanulta, hogy nem szabad a levesbe tenni a fakockákat, bár ezt meglehetősen igazságtalan szabálynak tartotta.

A világ egyre tágasabb lett körülötte, és egyre több lett a szabály. Játékai között (temérdek játéka volt) egy nap egy kis tükröt talált. Eleinte örült neki, mert hasonlított a Királynő beszélő tükrére. De nem értette, mit is mond, így sértődötten félretette, nem játszott többé vele – vagy csak ritkán.

A királyné persze büszke volt kislányára, de egyre több dolgot követelt meg tőle. Írni, olvasni és számolni a kellett, mint minden gyereknek. Aztán királylányhoz illő viselkedést, idegen nyelveket, sportokat, történelmet és földrajzot kellett tanulni, hiszen királylány volt és egyszer majd fontos feladatok várnak rá (ez napjában százszor hallhatta). És ráadásul egy kastélynyi háztartás irányítását is meg kellett tanulnia, ami majdnem külön tudomány volt.

Istenem, mi lesz ebből a gyerekből! – sóhajtozott a királynő, Hófehérke mamája. Hogyan fogja ez megállni a helyét? – közben teljesen elfelejtette, hogy nem is olyan régen ő maga is kislány volt, ha picit okosabb is, mint Hófehérke.

A kislány növekedett, a mamája egyre többet aggódott és egyre többet követelt tőle.

A király eközben egyre többet utazott.

Hol egy szomszédos királlyal tárgyalt, hol egy másikkal vitatkozott (ilyenkor a hadseregét is magával vitte), hol egy harmadiknál vendégeskedett. Amikor hazatért, mindig hozott valami ajándékot. Egy zenélő dobozt, egy igen csúnya sapkát, ilyesmiket.

Egyszer pedig egy papagájt hozott, amely három hónapon át kizárólag azt ismételgette:

–  Ez nem szerepel a költségvetésben!

Senki sem tudta, hol tanulta. Legkevésbé a papagáj.

Hófehérke nagyon szerette az apját, és az apja is nagyon szerette őt. Csak egyre ritkábban találkoztak.

A Királynő eközben egyre többször kérdezte a tükrét. A tükör pedig mindig válaszolt, és csakis az igazat mondta. Bár a Királynő a válaszokkal ritkán volt elégedett.

Egy napon Hófehérke véletlenül meghallotta, amint a királyné azt kérdezi:

– Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a leghatalmasabb a vidéken? – Majd gyorsan kijavította a kérdést:

– Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken?

A tükör erre olyan hosszú választ adott, hogy Hófehérke a felét sem értette, a királyné viszont nem lett tőle jobb kedvű.

Ez különös volt, mert Hófehérke mindaddig azt hitte, hogy a felnőttek minden kérdésükre megkapják a választ, és attól boldogok lesznek. Később rájött, hogy ez nincs egészen így.

Azt is akkoriban vette észre, hogy a kert bokrai között időnként feltűnik egy morcos kis alak.

És végképp nem tudta, hogy hamarosan elérkezik az a nap, amely után semmi sem lesz többé olyan, mint addig volt.

De ez már egy másik fejezet története.

Második fejezet: A borzalom órája

A Tükör egyszer azt mondta: “A nagy viharok sokkal korábban kezdődnek, mint ahogy az emberek észreveszik.”

Hófehérke akkor még nem értette ezt. Azt hitte, a vihar akkor kezdődik, amikor megdördül az ég. Később megtanulta, hogy a Tükörnek igaza volt. A felhők sokszor már órákkal korábban gyülekeznek, és a bajok is.

A borzalom órája sem egyetlen órából állt. Sok apró esemény jelezte előre.Olyanok, amelyeket akkor még senki sem vett komolyan. Mint egy utazókocsi: hossza zötyög állomásról, állomásra, és mire hozzászoksz, rád szólnak: megérkeztünk, tessék leszállni!

Igen, a Királynő egyre gyakrabban kereste fel a tükrét. A Tükör ilyenkor türelmesen válaszolt. A Királynő azonban egyre ritkábban örült annak, amit hallott. Egy este különösen sokáig beszélgettek. Hófehérke pedig éppen a közelben játszott, és egy kicsit sem akart hallgatózni.

A hallgatózás ugyanis illetlenség, különösen királylányoknak. (Talán éppen azért illetlenség, mert hasznos?) Csakhogy az ajtó résnyire nyitva maradt. Egészen véletlenül. A szavak pedig kiszökdöstek rajta.

– Tükröm, tükröm – kérdezte a Királynő –, ki a legszebb a vidéken?

A Tükör válaszolt. Mit válaszolt, azt Hófehérke nem hallotta.

A Királynő azonban elkomorult.

– Nem igaz! – mondta.

A Tükör erre valami hosszút felelt.

– De én ennél többet tudok!

Újabb válasz érkezett.

– Én többet dolgoztam! És régóta!

A Tükör ismét válaszolt. Ezután hosszú csend következett. Végül a Királynő halkan megszólalt:

– Akkor egyszer majd elveszi a helyemet?

A Tükör válasza olyan halk volt, hogy Hófehérke nem hallotta, csak azt látta, hogy az édesanyja sokáig mozdulatlanul ül.

Azután minden lassan megváltozott.

A Királynő többet aggódott.

A Király még többet volt távol.

A vár nagy maradt.

Mégis egyre szűkebbnek tűnt.

Ebben az időben Hófehérke gyakran találkozott Vadász bácsival. Vadász bácsi távoli rokon volt. Olyan távoli, hogy senki sem tudta pontosan, hogyan is rokon, de a családi ünnepségeken mindig megjelent.

A gyerekek szerették. Szépen fütyült. Jól mesélt. Főleg pedig sugárzott belőle az erő és a biztonság. És néha olyan szavakat használt, amit más felnőttek soha. Mondták róla, hogy fiatal korában messzi országokban katonáskodott, de nem ám a többi katonával együtt, hadsereggel, hanem izgalmas, furcsa és bizalmas vállalkozásokban. De ezt csak halkan suttogták, és csak a háta mögött.

Hófehérke is kedvelte. Legalábbis régebben. Az utóbbi időben azonban valami furcsa érzése támadt, amikor meglátta.

Mintha Vadász bácsi folyton sietne valahová.

Mintha állandóan figyelne valamire.

Mintha félne.

Pedig a felnőttek nem szoktak félni. Legalábbis ezt gondolják a gyerekek.

Egy délután Hófehérke a kertben sétált, mikor a bokrok között ismét megpillantotta azt a morcos kis alakot. Most már biztos volt benne, hogy nem képzelődik.

A kis alak őt figyelte. Aztán amikor észrevette, hogy lelepleződött, gyorsan eltűnt.

– Hah! – mondta Hófehérke.

– Hah! – morgott valahonnan egy hang.

És ezzel véget is ért az első beszélgetésük.

Néhány nappal később a Királynő magához hívatta Vadász bácsit.

Sokáig beszélgettek, és senki sem tudta, miről. De amikor Vadász bácsi kijött a teremből, sápadtabb volt, mint amikor bement.

Másnap reggel Vadász bácsi megjelent Hófehérke ajtajában.

– Gyere velem, hercegnőm! – mondta.

– Hová megyünk?

– Az erdőbe.

– Most?

– Most.

Valami furcsa volt a hangjában, olyan amit Hófehérke addig még nem hallott.

És bár akkor még nem tudta, azon a reggelen kezdődött el élete leghosszabb útja.

Az út a kastélyból az erdőbe.

A gyermekkorból a kalandba.

A biztonságból az ismeretlenbe. És az ismeretlen veszélyt jelent!

De ezt akkor még egyikük sem tudta. Még Tükre sem mondta el, pedig tudta. Kár, hogy senki nem kérdezte.

A kastély tornyai még sokáig látszottak mögöttük. A reggeli napfény megcsillant a csúcsukon, mintha minden pontosan olyan lenne, mint máskor. Pedig nem volt olyan.

Hófehérke és Vadász bácsi eleinte keveset beszéltek. Az ösvény ismerős volt. Korábban is jártak már erre gombát keresni, mogyorót szedni vagy állatokat megfigyelni. Most azonban minden másnak tűnt. Még a madarak éneke is.

Vadász bácsi szokatlanul hallgatag volt. Többször is úgy látszott, mondani akar valamit, de aztán mégsem szólt.

Végül Hófehérke kérdezte meg:

– Haragszol rám, valami rosszat tettem?

– Nem, kislányom.

– Akkor miért vagy ilyen furcsa?

Vadász bácsi nem válaszolt rögtön.

– Az ember néha attól fél, amit tennie kell.

– Én is félek néha.

– Tudom.

– És te?

A férfi keserűen elmosolyodott.

– Én is.

Ez volt az első alkalom, hogy Hófehérke felnőttet hallott ilyet mondani. Nem tetszett neki.

Az erdő egyre sűrűbb lett körülöttük. A napfényt már csak keskeny csíkokban engedték át a magas fák. Végül Vadász bácsi megállt egy tisztáson.

Sokáig nem szólt.

Aztán lassan kihúzta övéből a kését.

A penge megcsillant. Hófehérke szíve összeszorult.

Valamit régóta sejtett. Nem tudta volna megmondani, mit. Csak azt, hogy valami nincs rendben. Most egyszerre minden összeállni látszott.

Vadász bácsi a kést nézte.

Aztán Hófehérkét.

Majd újra a kést, és a keze remegni kezdett.

Hirtelen dühösen felkiáltott, és olyan messzire hajította a kést, amilyen messzire csak tudta. A penge csörömpölve tűnt el a bokrok között.

– Nem! – kiáltotta. – Nem tudom megtenni!

Hófehérke nem mozdult. A férfi arca egyszerre volt szomorú és ijedt.

– Fuss! – mondta rekedten.

A kislány továbbra sem mozdult. Az eszével felfogta a halálos veszélyt, menekült volna, de lábai nem mozdultak. Mint egy őzike, ha tigris támadja. Gyorsabb lehetne a ragadozónál, de a rémülettől mozdulni se tud.

– Fuss! – kiáltotta a Vadász, most már kétségbeesetten. – Fuss, amilyen gyorsan csak tudsz! Ne állj meg, amíg biztonságban nem leszel!

Ekkor a bénultság hirtelen elmúlt. Hófehérke megfordult és futni kezdett.

Most már teljs erejéből futott, ahogy a lába bírta. Átbukdácsolt gyökereken, ágak csapkodták az arcát, tüskék kapaszkodtak a ruhájába. Nem tudta, merre tart. Nem tudta, üldözi-e valaki. Nem tudta, vissza akar-e menni.

Csak futott.

A kastély eltűnt mögötte.

Eltűntek az utak.

Eltűntek a biztos dolgok, az erdő pedig egyre nagyobb lett.

Mire alkonyodni kezdett, Hófehérke már alig állt a lábán. Egy kidőlt fatörzs mellett rogyott le, és könnyes szemmel nézett maga elé.

Azt hitte, egyedül van.

Pedig nem volt egyedül.

Nem messze tőle, a bokrok és fatörzsek mögött hét apró alak figyelte. Védelmezői.

– Baj van – mondta az egyik.

– Ez nyilvánvaló – felelte egy másik. – A kérdés az, hogy mekkora.

– Nagy – morogta egy harmadik. – Már messziről látszik.

– Éhesnek is tűnik – jegyezte meg valaki.

– És fáradtnak.

– És ijedtnek.

– És elveszettnek.

A hetedik egy ideig hallgatott, majd megszólalt:

– Akkor ugyanaz a dolgunk, mint mindig.

– Mi pedig pontosan mik is vagyunk? – kérdezte egy fiatalabb hang.

A legmorcosabb törpe sóhajtott.

– A testőrsége, te buta. Az mindenkinek kijár, legfeljebb nem veszik észre.

– És most mit védelmezünk?

– Úgy látom – felelte Morgó –, egy királylányt. Mint mindig, mióta csak … Eddig gyerek volt, most már szinte felnőtt. Így ezentúl a mi munkánk is más lesz.

– Honnan tudod?

– Tapasztalatból – mondta Morgó. – A baj mindig több munkával jár, mint amennyinek elsőre látszik.

A többiek komolyan bólintottak. Aztán csendben elindultak Hófehérke felé.

Harmadik fejezet: Otthon az erdőben

Tudor végre elégedett volt. Ez nála ritkán fordult elő.

Nem azért, mert mogorva lett volna. Az inkább Morgó szakterülete. Hanem azért, mert Tudor pontosan tudta, milyen nehéz rendet tenni a világban. A világ ugyanis állandóan szétesni próbál, ha csak úgy magára hagyják, és nem vigyáz rá egy csomó törpe. Vagy valami hasonló teremtmény.

Most azonban minden a helyén volt.

A királylány biztonságban volt.

A házikó rendben volt.

A vacsora elkészült.

Az ajtó be volt zárva.

Az ablakok is.

A szabályok ki voltak függesztve. És melléjük a tartalék szabályok is.

Tudor elégedetten nézett végig művén. (elfelejtve, hogy a munka közös volt) Aztán valami régi érzés suhant át rajta, és elrontotta a nagy elégedettséget.

Valamikor, nagyon régen, egyszer halálra rémült. Már nem emlékezett pontosan, mi történt. Törpék nemigen emlékeztek az ilyen dolgokra. Csak arra, amit tanultak belőlük. Ő akkor azt tanulta meg, hogy rend nélkül baj lesz. Ezért aztán egész életében rendet rakott. A múlt azonban egy rendetlen hely. Ezért Tudor gyorsan másra gondolt.

Sokkal kellemesebb volt a jelen. Vagy ha nem is kellemes, de biztonságos. Így aztán a törpék házában hamar kialakult a napirend.

Reggel mindenki felkelt.

Megreggelizett.

Megmondta a többieknek, mit kellene másképp csinálni.

Aztán elindult dolgozni.

A törpék ugyanis dolgoztak. Minden rendes törpe dolgozik. Még akkor is, ha fogalma sincs, miért.

Ők bányába jártak. Nem azért, mert különösebben szerették. hanem mert mindig is oda jártak. A szokások pedig makacs dolgok.

A törpék elmentek.

Hófehérke pedig otthon maradt. Ez eleinte érdekes volt.

Kitakarította a házat.

Rendet rakott.

Főzött.

Sütött.

Virágot ültetett.

Megjavított néhány függönyt.

Aztán újra kitakarított. Aztán néha még egyszer.

Végül olyan tisztaság lett a házban, hogy egy porszem sem mert engedély nélkül belépni.

Tudor nagyon elégedett volt. De Morgó gyanakodott.

– Ez már túl tiszta – jelentette ki.

– Létezik olyan?

– Persze.

– Miért?

– Mert valami készül.

Senki sem tudta, mire gondol. Még ő sem.

A napok egymás után teltek. A hetek utánuk kullogtak. Az évszakok meg észre se vették egymást. A házikó biztonságos volt., csak kicsit unalmas.

Egyszerre két macska költözött a házba: egy fekete: ő az unalom ellen védte Hófehérkét, és a házban mindenki más néven hívta. A másik szürke volt. Ő Hófehérkét a fekete macskától védte, és neki se volt neve. Honnan jöttek? Ki tudja. De Hófehérke láthatta, hogy Törpéinek is szükségük van vígasztalásra, megértésre (szóval háziállatra).

Pedig a törpék jól elfoglalták magukat. Létező és nemlétező veszélyekkel, de főleg egymással.

Morgó őrködött.

Tudor szabályokat készített.

Vidor tréfálkozott, többnyire a mások rovására.

Kuka hallgatott.

Mindenki tette a dolgát. És mindenki meg volt győződve róla, hogy remekül haladnak. Egyetlen ember nem volt erről teljesen meggyőződve. Hófehérke.

Pedig ő még verset is írt:

Az én láthatatlan macskám

Szürke bundám szépen ragyog,

Csak azt látják kicsik s’ nagyok.

Alá nem lát senki se,

Ott búvok bundám mélyibe’.

Bundám igaz lelkemet eltakarja,

Ki akarja, megvakarja.

Pedig az csak kupac szőr … orodba megy, meggyötör.

Szomorkodott, Eleinte észre se vette. Aztán egyre gyakrabban ült ki esténként a ház elé.

Nézte a fákat.

Nézte az eget.

Nézte az utat.

Pedig tudta, hogy azon az úton senki sem fog érkezni. Mégis nézte. A törpék ezt nem értették.

– Boldogtalan? – kérdezte egyszer Vidor.

– Nem – mondta Tudor.

– Biztonságban van.

– Az nem ugyanaz, csak úgy néz ki – jegyezte meg Kuka. A többiek meglepetten néztek rá. Kuka ugyanis ritkán beszélt. Akkor viszont általában fontosat mondott.

Egy este vacsora után csendesen üldögéltek.

A tűz pattogott.

A leves elfogyott.

Morgó éppen azon gondolkodott, miért lett kisebb az adagja, amikor Hófehérke váratlanul megszólalt.

– Vajon mit csinál most a mama?

A törpék összenéztek, Morgó majdnem leejtette a kanalát.

– Melyik mama?

– Hát a mama.

– Az, aki meg akart öletni?

– Igen.

– Az nem jó mama.

– Tudom.

Hófehérke egy ideig hallgatott.

Aztán halkan folytatta:

– De amikor kicsi voltam, sokszor mesélt nekem.

– Az még azelőtt volt – mondta Morgó.

– Tudom.

– És szeretett?

– Talán.

– Akkor meg miért hiányzik?

Hófehérke sokáig gondolkodott.

– Nem tudom, de hiányzik.

A tűz csendesen ropogott. A törpék hallgattak. A macskák aludtak (volt pár belőlük). Csak a választ nem tudta senki. Végül Kuka szólalt meg.

– Azért hiányzik, mert nem csak rossz volt?

Senki sem felelt. Még Morgó sem.

Aznap este sokáig nem aludtak el.

Mindenki kezdte sejteni, hogy valami nincs rendben. Pedig minden rendben volt.

A ház biztonságos volt.

A királylány biztonságban volt.

A szabályok működtek.

A veszély elmúlt.

És mégsem volt minden rendben.

Negyedik fejezet: A félelem rossz tanácsadó

Első látogatás – A fűző

A kastélyban minden ugyanúgy folyt tovább, mint régen.

Csak a Királynő változott. Előbb belsőleg, főleg gondolkodásban, majd külsejében is.

Minden reggel elhatározta, hogy ma nem fog a félelmeivel foglalkozni. Mégis estére mindig ugyanott találta magát: a Tükör előtt. Egyre többet kérdezett, egyre türelmetlenebbül. Csak A félelmei közben nőttek. Mint a gaz a kertben. Csak ezt minnél jobban irtod, annál inkább nő.

A Tükör igyekezett válaszolni. A Királynő azonban már nem a válaszokat kereste, nem is tanácsot kért, hanem parancsolt.

Végül újra Boszorkány természete vette át az irányítást. A Királynő pedig engedelmeskedett neki. Így jutott el az erdőbe: öreg árusasszonynak öltözve érkezett a törpék házához.

A törpék dolgozni voltak, Hófehérke pedig egyedül maradt. Már nem volt olyan boldogtalan, mint amikor megérkezett, de még mindig gyakran vágyakozott a régi élete után. Ezért amikor az öregasszony kedvesen megszólította, szívesen szóba állt vele.

Az asszony egy szép fűzőt mutatott.

– Ilyet bizonyára nem hordanak az erdőben.

Hófehérke elmosolyodott. Valóban nem.

A fűző szép volt. A Boszorkány pedig gyakorlott kézzel húzta meg rajta a zsinórokat.

Először csak egy kicsit.

Aztán még egy kicsit.

Aztán még.

Hófehérke hirtelen úgy érezte, nem kap elég levegőt. Mintha valami összeszorítaná a mellkasát. A szíve is gyorsabban vert.

A levegő pedig egyre kevesebb lett. Végül ájultan összeesett.

Amikor a törpék hazatértek, hamar rájöttek, mi történt.

Morgó dühöngött.

Tudor új szabályokat írt.

Kuka egyszerűen elvágta a fűzőt, Hófehérke pedig lassan újra levegőhöz jutott.

Aznap este a Tükör sokáig nézte a Boszorkányt.

– Még visszafordulhatsz.

– Nem akarok.

– Egyre nehezebb lesz.

– Tudom.

De nem fordult vissza.

Második látogatás – A fésű

A Boszorkány néhány hétig távol maradt. Közben bizonyára Királynő volt. Aztán újra, más alakban jelent meg.

És még dühösebben.

A Tükör már nem is próbálta lebeszélni. Miért is tette volna? Csak szomorúan figyelte.

A Boszorkány most egy különleges fésűt vitt magával, olyat, amelyről azt ígérte, hogy szebbé teszi a hajat. Hófehérke ismét hitt neki. Mert az emberek sokszor ugyanott bíznak újra, ahol egyszer már csalódtak.

A Boszorkány Hófehérke hajába tűzte a fésűt.

Először semmi sem történt. Aztán Hófehérke feje nehézzé vált, gondolatai összekuszálódtak. Mintha köd ereszkedett volna elméjére. Nem tudott többé tisztán gondolkodni. Nem tudta többé, mi helyes, mi fontos. Csak ült, és nézett maga elé.

De mikor a törpék hazatértek, megint megmentették:

Morgó őrséget követelt.

Tudor újabb szabályokat készített.

A többiek vitatkoztak.

Kuka pedig kihúzta Hófehérke hajából a fésűt.

Hófehérke lassan magához tért. Aznap este azonban a törpék először kezdtek komolyan aggódni. Nem Hófehérkéért, hanem önmagukért, hogy miért nem tudják megakadályozni a bajt?

Harmadik látogatás – Az alma

A Boszorkány most már alig emlékezett arra, milyen volt Királynőnek lenni. A félelem és düh teljesen átvette az irányítást.

A Tükör utoljára próbálta figyelmeztetni.

– Ha tovább mész, lehet, hogy örökre Boszorkány maradsz.

A Boszorkány sokáig hallgatott.

– Akkor majd az leszek – felelte daccosan.

A Tükör nem felelt. Már ő sem tudott mit mondani.

Az alma gyönyörű volt.

Piros.

Fényes.

Tökéletes.

A Boszorkány tudta, hogy ezúttal sikerrel fog járni. És valóban: amikor Hófehérke az almába harapott, különös érzés futott végig rajta.

Nem fájt.

Nem szédült.

Nem kapkodott levegő után.

Csak hirtelen úgy érezte, hogy nincs értelme semminek.

Mintha minden túl nehéz volna.

Mintha minden remény túl messze került volna.

Valami a torkában rekedt és fojtogatta.

Nem az alma, hanem valami megfoghatatlan.

Ekkor Hófehérke mozdulatlanná vált.

A törpék ezúttal is hazatértek, és ezúttal is próbáltak segíteni. De most először nem tudták, mit kellene tenniük. Csak néztek, és vártak.

Így kezdődik majd az üvegkoporsó története, csak még addig egy új szereplővel kell foglalkoznunk.

Közjáték: A szerencse forgandó, az ífjuság maradandó. (Kár, hogy csak a szívünkben)

Miközben az erdőben a törpék némán virrasztottak Hófehérke mellett, a világ más tájain tovább folyt az élet.

A fiatal lovag, aki egykor a Királynő kezéért versengett, régen túltette magát a csalódásán. Nem egyik napról a másikra, de túltette. Megházasodott, családot alapított, dolgozott, harcolt, és közben lassan megtanulta azt is, hogy az élet ritkán pontosan olyan, amilyennek az ember fiatalon elképzeli. És hogy minden csalódás egyben tapasztalat is lehet.

A szerencse pedig, amely különös szokása szerint ritkán kér tanácsot bárkitől, egyszer csak rámosolygott. Persze ezért ő is sokat tett. Így lett belőle egy apró királyság királya.

Országa eleinte nem volt nagy, de ő idővel szorgalmasan növelte. A kis ország királya elégedett volt.

A nép békében élt.

A termés többnyire beérett.

Az adók többnyire befolytak.

Ez utóbbit különösen szerette.

Gyermeke is született: egy fiú. Nem volt hős vagy zseniális. De helyén volt az esze és a szíve. Derék ember volt. Ezt apja a királyi mesterséghez éppen elegendőnek gondolta.

A királyfi szorgalmasan tanult, jó mesterektől tanácsokat kapott, és amikor tehette, más országokat is bejárt, hogy minél többet megtudjon a világról. Azonban leginkább az erdőket szerette. Különösen pedig azt az erdőt, ahol a törpék éltek. Gyakran vadászott arra, még gyakrabban eltévedt.

Apja ilyenkor mindig ugyanazt mondta:

– Fiam, ha egyszer király leszel, legalább a saját országodban ne tévedj el!

A herceg illedelmesen megígérte. Aztán legközelebb ismét eltévedt.

Így történt, hogy azon a napon is az erdő felé lovagolt.

Nem tudta, hogy valaki ott vár rá, és azt sem tudta, hogy ő maga is szíve mélyén vár valakire. De a történetek már csak ilyenek: a szereplők az utolsók, akik értesülnek róluk.

Ötödik fejezet: Az üvegkoporsó

A törpék sok mindent tudtak. Aranyrögöt találtak hegyek alatt. Meg tudtak javítani egy törött széket. Egészen ehető levest tudtak főzni, sőt erre Hófehérkét is meg tudták tanítani.De azt nem tudták, hogyan kell valakit visszahívni az életbe.

Ezért hát nagy szomorúan virrasztottak.

Egy napig.

Két napig.

Három napig.

Azután már nem számolták.

És akkor a törpék valami olyat tettek, amit addig még soha: üvegkoporsót készítettek.

Ugyanis Hófehérkét eltemetni nem voltak képesek. Ha eltemették volna, az ő életük is elveszíti értelmét. Akkor inkább üvegkoporsót készítettek, abba fektették Hófehérkét, és abban őrizték volna örök fiatalon, mozdulatlanságban, örök gyászban. Az üvegkoporsót egy tisztásra állították, ahol reggelente rásütött a nap, este pedig a csillagok tükröződtek vissza fényes lapjain.

Morgó őrködött.

Tudor szabályokat írt a virrasztáshoz és a szomorkodáshoz.

A többiek hol beszélgettek, hol hallgattak.

Kuka pedig egyszer csak eltűnt.

Nem ment ő messzire, csak be a házikóba. És amikor visszatért, valamit a kezében hozott.

Jé, egy régi tükör! Hófehérke régi játék-tükre!

– Ezt is tegyük mellé – mondta.

– Minek ez neki? – kérdezte Morgó.

– Az övé.

Erre senki sem tudott mit mondani. Így a Tükör bekerült az üvegkoporsóba Hófehérke mellé. A Tükör sokáig nézte a mozdulatlan lányt. Aztán nagyot sóhajtott. Már amennyire egy tükör sóhajtani tud.

Ő ugyanis tudta, hogy Hófehérke él. Csak őt senki sem kérdezte meg.

Ugyanezen a napon egy fiatal herceg lovagolt az erdőben. (Mi már ismerjük őt.)

Először eltévedt (hiszen ismerjük már a szokásait). Majd még jobban eltévedt. Végül olyan helyre jutott, ahol addig még soha. Így találta meg a tisztást, tisztás közepén az üvegkoporsót, és benne Hófehérkét. A körülötte örködő törpéket talán nem is látta.

A herceg leszállt a lováról.

Nem szólt.

Nem kiáltott.

Nem tett nagy fogadalmat.

Csak leült a koporsó mellé.

A törpék gyanakodva figyelték. Különösen Morgó.

A herceg másnap is visszajött.

És harmadnap is.

Néha beszélt.

Néha hallgatott.

Néha mesélt azokról a helyekről, ahol járt.

Néha csak nézte a felhőket.

A törpék lassan megszokták. Hófehérke pedig látszólag mozdulatlan maradt. Belül azonban valami történt, mert Hófehérke lefagyása különös dolog volt: kívülről úgy nézett ki, mintha semmi sem mozogna.De belül a lány nagyon is ébren volt. Csak nem találta a kijáratot.

Egy este a herceg a koporsó mellé ült, és kezébe vette a Tükröt.

Nem kérdezett semmit, csak nézett bele, és ezt a Tükör szokatlannak találta.

Őt az emberek többnyire kérdezni szokták, és ezért Varázstükörnek hívják. Mi több, az emberek legtöbbször ugyanazokat a kérdéseket teszik fel neki.

– Miért nem kérdezel? – szólalt meg végül.

A herceg meglepetten nézett körül.

– Te beszéltél?

– Én.

– Mióta?

– Elég régóta.

– Értem.

A Tükör erre különösen büszke volt: az emberek ritkán mondják, hogy „értem”, amikor valójában semmit sem értenek. Ilyenkor inkább valami másról igyekeznek beszélni, vagy dühösek lesznek. A herceg viszont egy darabig hallgatott, aztán a koporsóra nézett.

– Szerinted hall minket?

– Igen.

– Akkor mondj neki valamit.

– Nem az én dolgom.

– Mi a te dolgod?

– Az igazság.

– És mi az igazság?

A Tükör sokáig gondolkodott.

– Hogy él.

A herceg bólintott, majd odahajolt az üvegkoporsóhoz.

Nem ígért királyságot.

Nem ígért boldogságot.

Nem ígért semmit.

Csak halkan ennyit mondott:

– Ha fáradt vagy, pihenj még egy kicsit. De nem kell örökre itt maradnod.

Abban a pillanatban valami megmozdult.

Nem a világ.

Nem a koporsó.

Nem az erdő.

Valami Hófehérkében. Mint amikor tavasszal olvadni kezd a jég. Olyan lassan, hogy először senki sem veszi észre. Aztán egyszer csak ott csordogál a víz.

Hófehérke nagy levegőt vett.

Kinyitotta a szemét.

Morgó leesett egy fatönkről.

Tudor elfelejtett egy szabályt.

Kuka elmosolyodott.

A herceg pedig egyszerűen örült.

Epilógus, amelyben mindenki a maga helyére kerül

Kérlek, figyeld meg: a történetek vége rendszerint rövidebb, mint az eleje. Pedig ilyenkor történik a legtöbb dolog.

A félreértéseket tisztázni kell.

A kerítéseket megjavítani.

A haragokat lecsendesíteni. A harangokat megkongatni.

És néha saját magunkkal is beszélgetni egy kicsit. Hófehérke ezentúl sokat beszélgetett a Tükörrel. De már nem azért, hogy megtudja, mit kell tennie, hanem hogy jobban megértse, mit szeretne. A Tükör örült ennek, néha már szinte boldog volt.

Bár ezt természetesen nem mutatta.

A törpék is változtak, bár nekik nem volt Tükrük.

Tudor kevesebb szabályt írt.

Igaz, még mindig többet, mint bárki más.

Morgó kevesebbet morgott.

Igaz, még mindig többet, mint bárki más.

A Királynő? Képzeljétek, lassan újra Királynő lett, bár a Boszorkány néha még morgolódott benne. És ez így volt rendjén.

A herceg időnként meglátogatta Hófehérkét.

Néha együtt lovagoltak.

Néha vitatkoztak.

Néha hallgattak.

A jó barátságokban mindháromra szükség van. De hogy boldogan éltek-e? Nos, ez attól függ, mit értünk boldogság alatt. Problémák nélkül? Olyan életet még a Tükör sem látott.

Viszont mindketten felnőttek, és igyekeztek felelősen élni. Ez több, mint aminek hangzik.

Egy napon Hófehérke megkérdezte tükrét:

– Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken?

A Tükör hosszasan hallgatott. Aztán így szólt:

– Bolond kérdésre égben sincs felelet.

Hófehérke nevetni kezdett.

– Akkor mutasd mindig az igazságot. De inkább csak kíméletesen.

– Azt mindig úgy szoktam.

És ebben maradtak.

Mert Hófehérke végre szíve mélyén megértette azt, amit sem a Tükör, sem a törpék, sem a herceg nem érthetett meg helyette.

Először érezte úgy, hogy nem kell sem menekülnie, sem engedelmeskednie.

És ettől kezdve ugyanúgy követtek el hibákat, mint minden rendes ember. Csak már nem ugyanazokat. 🪞📖🌲👑😊