Jancsi, Juliska és az erdő

Prológus: Apu néha majdnem medve

Ha kedves, főleg ha vicces is, akkor nagyon szerettem aput. Mert ahogy az erdő a rendetlenség és a kaland, addig Apu a biztonság maga. Most is szeretem őt, csak régen ez sokkal egyszerűbb volt. Apu nagy, erős, és mindent meg tud javítani. A billegő széket, a kerti kaput, egyszer még a kedvenc falovamat is, pedig annak már csak három lába maradt. Azt mondta, három lábbal is lehet becsületesen élni, csak gyorsan futni ne akarjon az ember.

Apu nagyon jó volt, csak rettenetesen tudott haragudni, főleg, ha valami rosszat tettem.

Sajnos nála sohasem lehetett előre tudni, mi számít rossznak.

Egyszer leszedtem az összes almát a fáról, pedig még éretlenek voltak. Meg akartam könnyíteni a fa dolgát. Annyira tele volt szegény almával, hogy már az ágai is lefelé lógtak.

Apu nem örült. Máskor egyedül akartam megjavítani a kerti kaput. Utána nemcsak a kaput kellett megjavítani, hanem a kerítést is.

Apu ennek sem örült. Ilyenkor az arca vörös lett, a szemöldöke összeszaladt, és olyan hangosan beszélt, hogy még a tyúkok is arrébb mentek.

Sohasem ütött meg, de gyakran fenyegetett. Ilyenkor mozdulni se tudtam a félelemtől, és éreztem, ahogy összehúzom magam és egyre kisebb leszek előtte. Nem is nagyon értettem, mit mond.

Néha elképzeltem, hogy egyszer olyan mérges lesz, hogy medvévé változik, nagy, barna medvévé. És akkor felfal. Akkoriban ezt egészen lehetségesnek tartottam, hiszen én is szerettem enni. Ezt szüleim gyakran szóvá is tették:

– Egyszer még kiesz a házunkból ez a gyerek.

Bevallom, elég duci voltam már kisgyerekként is.

– Én így szeretlek – mondta mama, és megsimogatta a pocakomat.

Ennek örültem.

Enni különben is jó dolog volt. Ha szomorú voltam, jólesett. Ha féltem, még jobban. Ha pedig nem volt semmi bajom, akkor meg azért.

Mama sütötte a világ legjobb mézeskalácsát, és ebből természetesen következett, hogy én ettem a világ legjobb mézeskalácsát.

Csak egy baj volt. Minél jobban féltem attól, hogy apu egyszer felfal, annál többet szerettem volna enni én magam. Nem tudtam, miért, de akkoriban még sok mindent nem tudtam.

Például azt sem, hogy hamarosan világgá megyek, hogy találkozom a békával, a boszorkánnyal, és Juliskával. Sőt Juliskát akkor még nem is ismertem.

Ha egészen pontos akarok lenni, Juliska akkor még nem is létezett.

Első fejezet: Jancsi világgá megy

Nem sokkal később egy este meghallottam, hogy a szüleim rólam beszélgetnek.

Nem hallgatództam, az illetlen lett volna. Csak éppen az ajtó másik oldalán álltam, és ott maradtam, ahogy megéreztem, hogy rólam van szó.

– Ez így nem mehet tovább – mondta apu.

– Tudom – felelte mama.

Ebben legalább egyetértettek.

– Valamit tenni kell ezzel a gyerekkel.

Mama sóhajtott.

– Hagyjad, hogy én beszéljek vele.

– A beszéd nem elég.

Ekkor már egészen biztos voltam benne, hogy rólam van szó. Más gyerek ugyanis nem lakott a házban, akivel valamit tenni kellett volna.

– Meg kell tanulnia végre – folytatta apu –, hogy nem csinálhat mindig azt, amit akar.

– Majd megtanulja.

– De mikor?

– Holnap.

Ennyi volt.

Többet nem hallottam, mert gyorsan visszamentem a szobámba.

Tehát holnap.

Egész éjjel alig aludtam. Nem tudtam pontosan, mit terveznek velem, de abban biztos voltam, hogy semmi jót. Apu haragudott rám. Mama pedig egyetértett vele.

Ketten összefogtak ellenem. Ez volt a legrosszabb.

Reggel apu szokatlanul kedvesen szólt hozzám. Ettől még jobban megijedtem.

Mama pedig becsomagolt nekem két sajtos kenyeret.

– Ezt majd edd meg tízóraira.

Útravaló! Most már minden világos volt: el akarnak küldeni.

Csak még azt nem mondták meg, hová. Úgy döntöttem, nem várom meg.

Az erdő a kertünk végében kezdődött. Mindig féltem tőle, és mindig szerettem volna bemenni, bárhogy is tiltották. Ez a kettő akkoriban jól megfért egymással.

A felnőttek azt mondták, nem szabad egyedül az erdőbe mennem, mert eltévedhetek. Lakhatnak benne farkasok, medvék és más veszélyes állatok. Egyszer valaki még boszorkányt is említett, de később azt mondta, csak tréfált. De ezt már nem hittem el neki.

Délelőtt megvártam, amíg senki sem figyel, aztán elindultam. Nem szöktem meg, csak elmentem, mielőtt elküldenek. Vittem magammal a két kenyeret is.

Az erdő szélén még visszanéztem. Láttam a házunk tetejét, a kéményt, a kert végében az almafát. Majdnem visszafordultam. Aztán eszembe jutott:

Holnap úgyis elküldenének otthonról.

Beléptem az erdőbe.

Eleinte nagyon szép volt.

A nap átsütött a levelek között. Madarak ugráltak az ágakon. Az út széles volt, és én pontosan tudtam, merre megyek. Nagyjából.

Azért gondoltam a hazatérésre is. Hátha mégis keresni kezdenek. Hátha mama sír miattam. Hátha apu megbánja. Hátha mindketten rájönnek, hogy mégsem akarnak elküldeni. Ezért a kenyeret apró darabokra törtem (a sajtot azért kiettem belőle), és menet közben elszórtam magam mögött.

Nagyon okos megoldásnak látszott. A morzsák majd megmutatják nekik, merre mentem. És ha mégsem keresnének, majd én követem a morzsákat visszafelé.

Így aztán bátran mentem tovább. Néhány perc múlva hátranéztem. A morzsák eltűntek.

Először azt hittem, rossz helyen keresem őket, aztán megláttam a madarakat.

Ott ugrándoztak mögöttem az ösvényen, és szorgalmasan csipegették fel a kenyeremet.

– Hé!

A madarak rám néztek.

– Az az enyém!

Pontosabban már nem volt az enyém.

Az egyik madár még felcsípte az utolsó morzsát is, aztán mindannyian felrepültek.

Egyedül maradtam. Akkor értettem meg, hogy a dolog komolyra fordult.

Vissza akartam indulni. Csakhogy hirtelen nem tudtam, melyik irányból jöttem.

Az egyik fa pontosan olyan volt, mint a másik. Aztán találtam három ösvényt, amelyekről egyáltalán nem emlékeztem, hogy korábban ott lettek volna.

Elindultam az egyiken. Azután visszafordultam. Egyre gyorsabban mentem.

A fák közben mintha közelebb húzódtak volna egymáshoz. Az ágak összeértek a fejem fölött, és az erdő, amely délelőtt még világos és érdekes volt, lassan egészen mássá változott. A nap eltűnt, a madarak elhallgattak.

Éhes voltam, és szürkülni kezdett. Ekkor már nagyon szerettem volna, ha apu megtalál, még akkor is, ha haragszik.

Még akkor is, ha kiabál.

Sőt, abban a pillanatban azt hiszem, egy kisebb medvének is örültem volna. De senki sem jött.

Mentem tovább, remegő lábakkal, egyre beljebb az erdőbe. Valami mozdult előttem a bokrok között. Megálltam, az is megállt.

Én nem mozdultam, az sem. Aztán megszólalt.

Közjáték: Találkozás egy nem mindennapi békával

– Szervusz! – szólt a hang gazdája a bokor alól.

– Medve vagy? – kérdeztem gyanakvóan.

– Nem! – erre megnyugodtam.

Főleg, hogy a hang még mindig a bokor alól jött.

– Farkas vagy?

– Nem!

– Boszorkány sem?

Erre már nem érkezett válasz.

Vártam.

– Megkérdezhetem, miért éppen ezek jutnak eszedbe? – szólalt meg végül a hang.

– Mert sötétedik.

– Értem. Nappal nem ehetik meg az embert?

Ezen elgondolkodtam.

– Nem tudom.

– Na látod – mondta a hang. – Akkor máris egyetértünk.

A bokor megmozdult, és egy béka totyogott elő.

Nem volt különösen nagy béka, de kicsinek sem nevezném. Zöldesbarna volt, gömbölyű, és olyan komolyan nézett rám, mint aki valami fontos ügyben járna el.

Megkönnyebbültem.

– Csak egy béka.

– Csak egy ízletes kisfiú – felelte.

Ebben maradtunk. Leültem egy fatönkre, a béka mellém telepedett.

– Éhes vagy – mondta.

– Honnan tudod?

– Én mindent tudok, ami a hasban történik.

– Mindent?

– Majdnem mindent. De például a fejekhez nem értek. Ott túl nagy a rendetlenség.

Ebben lehetett valami.

– Volt két szelet kenyerem – mondtam. – De elszórtam.

– Miért?

– Hogy hazataláljak.

A béka körülnézett.

– És sikerült?

– Nem.

– Akkor talán legközelebb inkább edd meg.

Nem válaszoltam, a hasam azonban hangosan korgott. A béka elégedetten bólintott.

A sötétség közben egyre jobban megtöltötte az erdőt. A fák már nem külön-külön álltak körülöttünk, hanem egyetlen nagy feketeséggé olvadtak össze.

– Félek – mondtam.

– Tudom.

– Ezt is a hasamból?

– Részben. Meg kicsit feljebbről is.

– Honnan?

– A mellkasodból. Meg a torkodból. Jé, és a lábadból is.

Megmozgattam a lábamat.

– A lábam nem fél.

– Akkor miért akar elszaladni?

Lábaimat gyorsan magam alá húztam. Ez a béka kezdett túlságosan sokat tudni rólam.

– Ha ennék valamit, mindjárt jobb lenne – mondtam.

– Vagy igen, vagy sem.

– Miért, te mit eszel?

– Főleg legyeket.

– Nem hangzik jól.

– Nekem igen.

Elgondolkodtam.

– És ha nagyon félsz, akkor is legyet eszel?

– Akkor a leginkább.

Ez megnyugtatott. Végre valaki, aki értett engem.

– Van itt valami ennivaló? – kérdeztem.

A béka nagyot nyelt, olyan békaszerűt, az egész torka mozgott.

– Attól függ.

– Mitől?

– Hogy ennivalót keresel, vagy azt szeretnéd, hogy ne félj.

– Mi a különbség?

– Nem tudom – mondta a béka. – Én csak egyszerű béka vagyok. Viszont megbízható. Megbízhatóan béka.

Ezzel nagyot ugrott.

– Gyere!

– Hazafelé?

A béka megállt.

– Arra nem tudom az utat.

– Akkor mit tudsz te?

– Azt, hogy most éhes vagy. És hogy félsz.

Elindultam utána.

A béka ugrált elöl, én pedig alig győztem követni. Időnként eltűnt az avarban, aztán újra előbukkant. Egyre sötétebb lett, én pedig egyre éhesebb voltam.

Egyszer csak megállt.

– Érzed már?

Beleszimatoltam a levegőbe. Valami édeskés illat szűrődött át a fák közül.

Méz. Fahéj. Sült tészta. És végül valami más, amit nagyon jól ismertem.

– Ez mézeskalács! - suttogtam boldogan.

A béka nem válaszolt, de előttünk, a fák között, apró fény látszott, és lassan kirajzolódott egy ház. Meleg fény áradt az ablakaiból. A teteje barnán csillogott,

...mézeskalács-barnán.

A hasam hangosan korgott.

– Na végre – mondtam, és már indultam volna. A béka azonban nem mozdult.

Hosszan nézte a házat.

– Semmi – felelte végül. Aztán lassan, mintegy saját magának hozzátette:

– Csak az jutott eszembe, hogy néha tele a hasam, és még mindig ennék.

– És?

– Semmi. De azért furcsa.

Én minden esetre elindultam a ház felé. A békát pedig soha nem láttam többé – de annál gyakrabban éreztem.

Harmadik fejezet: A Mézeskalács Boszorkány

A ház ajtajában egy kedves idős néni várta Jancsit. Mintha előre tudta volna, hogy jön.

– Hát te? Mit keresel ilyen későn egyedül az erdőben?

– Világgá mentem.

Mintha a néni ezen egyáltalán nem csodálkozott volna.

– Akkor most bizonyára éhes vagy.

Jancsi kezdte azt hinni, hogy az erdőben mindenki ért a hasához. A néni ki is tárta az ajtót. Odabent kellemes meleg volt, a kályhában tűz égett, az asztalon pedig friss kenyér, méz, kalács és sütemény várta. Jancsi leült, és enni kezdett.

– Mennyit ehetek? – kérdezte.

– Amennyit csak akarsz.

Ez tetszett Jancsinak. És a néni nem szólt rá, hogy lassabban egyen, nem kérdezte, mosott-e kezet, és azt sem mondta, hogy az utolsó szelet süteményt illik meghagyni másnak. Mire Jancsi jóllakott, alig bírt felállni az asztaltól.

– Most aludj – mondta a néni. – Itt nincs mitől félned.

Jancsi bebújt a puha ágyba, és szinte azonnal elaludt.

Másnap reggel újra terített asztal várta.

Jancsi evett, aztán körülnézett.

– A szüleim biztosan keresnek.

– Biztosan – mondta a néni, és mézet kent egy újabb szelet kenyérre.

– Haza kellene mennem.

– Majd később. Ha eléggé kipihented magad.

Ez észszerűen hangzott. Így Jancsi maradt. Aznap kedvére azt csinálhatott, amit akart. Evett, aludt, játszott, megint evett. Senki sem szólt rá semmiért.

Csak egyetlen dolgot nem tehetett. Nem mehetett el.

Másnap Jancsi újra megkérdezte:

– Ma ugye hazaviszel?

A néni ránézett.

– Miért akarsz annyira visszamenni?

– Mert ott lakom.

– De ott féltél. Azt hitted, apád megver.

– Igen.

– És azt hitted, elkergetnek.

Jancsi most már hallgatott. A néni közelebb hajolt hozzá.

– Látod? Jobb neked itt nálam. Én vigyázok rád. Rajtam kívül másra nincs szükséged.

Jancsi gyomrában ekkor megmozdult valami. Nem éhség volt, inkább az ellenkezője.

Eszébe jutott a Béka.

– Te tehetsz róla – morogta. – Te vezettél ide.

A gyomra újra összerándult.

– Jó, jó – mondta Jancsi. – Értem.

A néni meglepetten nézett rá.

– Kivel beszélsz?

– Senkivel.

Most már azt is értette, amit a Béka búcsúzóul mondott.

– Haza akarok menni – mondta daccosan, halkan Jancsi.

A néni arca megkeményedett.

– Nem.

Ennyi volt. Nem kiabált, nem magyarázott.

– Jobb neked itt.

– Szerintem nem! – mondta Jancsi.

– Te még nem tudhatod.

Jancsi elindult az ajtó felé, de a néni megelőzte. A szoba sarkában állt egy ketrec. Jancsi eddig észre sem vette. Talán azért, mert előző nap inkább a süteményeket nézte.

– Menj be – mondta a néni.

– Nem.

– Csak amíg megnyugszol.

– Nyugodt vagyok. Nagyon nyugodt.

– Látod? Még ezt sem tudod jól.

A néni beterelte Jancsit a ketrecbe. Amilyen kicsi és öreg volt, olyan erős.

– Jobb neked a fogságban, mint odakint, abban a gonosz világban.

A rácsos ajtó becsukódott. Jancsi a ketrecből nézte az asztalt. A mézet, a kalácsot, a süteményeket. Minden ott volt, amire vágyott. Csak elmenni nem lehetett.

Kopogtak. A néni megmerevedett, mint akit valami rosszon kaptak rajta. Az ajtó kinyílt, és egy lány lépett be. Tizenkét-tizennégy éves lehetett. Csapzott volt, a haja az arcához tapadt, ruhájáról csöpögött az esővíz. Úgy látszott, jó ideje járhatta az erdőt.

Jancsi a rácshoz lépett. Valahogy ismerős volt ez a lány, pedig biztosan tudta, hogy még sohasem látta.

Igen, ő volt az! Az a nagyobb lánytestvér, akire mindig is vágyott. Aki nem fél a felnőttektől, és mindig tudja, mit kell mondani.

A lány végignézett

a szobán,

a nénin,

a ketrecen,

végül Jancsin.

– Hát itt vagy! – mondta.

Jancsi két kézzel megfogta a rácsot.

– Ki vagy?

A lány levette átázott kabátját.

– Juliska.

A néni meglepetten hátrált egy lépést, Jancsi pedig arra gondolt, hogy pontosan ilyennek képzelte Juliskát.

Negyedik fejezet: Juliska alkut köt

Egy ideig senki sem szólt. Jancsi a ketrecben állt, és Juliskát nézte. Juliska a Boszorkányt nézte. A Boszorkány hol Jancsit, hol Juliskát figyelte egyre nagyobb nemtetszéssel.

Egyikük sem örült igazán, de a legkevésbé a Boszorkány. Az arca mintha megnyúlt volna. A szája körül mélyebb ráncok jelentek meg, a háta meggörnyedt, és Jancsi most vette észre, milyen hosszúak az ujjai. Már egyáltalán nem hasonlított arra a kedves öregasszonyra, aki tegnap még mézes kenyeret tett elé.

Mindezt Juliska is észrevette, mint ahogy azt is, hogy Jancsi ketrecben van zárva.

Ketten voltak ugyan, de ebből pillanatnyilag csak az egyik tudott szaladni.

Juliska gondolkodott. Aztán Jancsira förmedt:

– Te ostoba!

Jancsi meglepetésében elengedte a rácsot.

– Mi van?

– Hogy képzelted, hogy csak úgy elkódorogsz otthonról?

– Én nem kódorogtam el. Én világgá mentem.

– Az még rosszabb.

Jancsi tátva maradt szájjal nézte álmai nővérét. Nem egészen ilyennek képzelte.

– Anyánk beteg lett miattad – folytatta Juliska. – Fekszik az ágyban, és egész nap sír.

– Mama?

– Ki más? Mit gondoltál?

Jancsi gyomra összerándult.

– Én nem így akartam...

– Persze hogy nem. Te soha semmit nem így akarsz. Az alma is magától került le a fáról, a kerítés pedig valószínűleg unalmában dőlt össze.

A Boszorkány egyre élénkebben figyelte a veszekedést. Arca lassan kisimult.

– Látod? – mondta Jancsinak. – Én megmondtam.

Juliska a Boszorkány felé fordult.

– Maga kicsoda?

– Én vigyázok rá.

– Akkor nagyon rossz munkát végzett. Még mindig ugyanolyan kövér.

Jancsi felháborodott.

– Duci.

– Az ugyanaz.

A néni elmosolyodott.

– Éppen most akartam megetetni.

– Sok munka lesz vele.

– Én ráérek – mondta a Boszorkány, aki lassan visszaváltozott kedves, öreg nénivé.

– Én is – mondta Juliska.

A néni hunyorogva nézett rá.

– Te?

Juliska levette vizes cipőjét, és mint aki egészen otthonosan érzi magát odatette a kályha mellé.

– Haza most úgysem mehetek. Anyám beteg, apám dühös, ez a házimalac meg – Jancsira mutatott – feneketlen bendőjű.

– Nem is igaz!

– Hallgass, amikor a felnőttek beszélnek. Igazán megtanulhatnál már hallgatni és odafigyelni!

Jancsi erre már végképp megsértődött. A Boszorkány viszont felnevetett.

– Tetszel nekem.

– Maga sem rossz – mondta Juliska. – A ház kicsit ragad, de meg lehet szokni.

A Boszorkány, vagyis most már inkább néni, közelebb lépett hozzá.

– Maradj itt nálam.

Juliska körülnézett.

– És mit kellene itt csinálnom?

– Semmi nehezet. Segítesz nekem. Főzöl, sütsz, takarítasz. Eteted Jancsit és magadat.

– Meddig?

A Boszorkány Jancsira pillantott.

– Amíg szükséges.

Juliska is odanézett.

– Sokáig fog tartani.

– Nem baj. Időnk, mint a tenger habja.

– És aztán?

A Boszorkány arca felderült.

– A ház egyszer a tiéd lehet.

Juliska felvonta a szemöldökét.

– Az enyém?

– Igen, mindenestül. A kemence. A kamra. A receptek. Minden, amit csak tudok.

– Vagyis én leszek a ház úrnője?

– Az utódom!

Juliska elgondolkodott, Jancsi közben kétségbeesetten rázta a fejét, de Juliska ügyet se vetett rá.

– Rendben – mondta végül Juliska. – Maradok.

Jancsi kétségbeesetten leült a ketrecben. Most már egészen biztos volt benne, hogy a nagyobb nővérek semmivel sem különbek a szülőknél.

Ebben a pillanatban két madár szállt az ablakpárkányra.

Az egyik fehér volt. Egészen egyszerű kis madár, világos tollakkal és fekete szemmel. Nem csipogott, csak benézett az ablakon.

A másik tarka volt. Piros toll a fején, kék a szárnyán, sárga a farkán, és olyan kíváncsian forgatta a fejét, mintha feltétlenül tudni akarná, mi történik odabent.

– Hess! – kiáltotta a Boszorkány.

A fehér madár nem mozdult. A tarka viszont közelebb ugrált az üveghez.

– Takarodj! – csattant fel a néni, és felkapott egy fakanalat. – Téged különösen jól ismerlek!

A tarka madár félrebillentette a fejét.

– Mindig te! – folytatta a Boszorkány. – Nézd meg ezt! Próbáld ki azt! Menj oda! Mi lehet mögötte! Rossz madár!

A madár megkopogtatta a csőrével az ablakot.

– Veszélyes madár – magyarázta a Boszorkány Juliskának. – Rosszra csábít.

Juliska odanézett. A tarka madár visszanézett rá. Juliska elmosolyodott, de csak egy pillanatra. Olyan röviden, hogy a Boszorkány nem vette észre.

A fehér madár viszont igen. És szerencsére most már Jancsi is.

Ötödik fejezet: Hazafelé

Másnap kora reggel a Boszorkány már a konyhában sürgött-forgott. Az éjszaka folyamán mintha még öregebbé és csúnyábbá vált volna, amit Jancsi furcsa módon megnyugtatónak talált. Sokkal rosszabb volt, amikor kedves néni képét mutatta.

– Mit csináljak? – kérdezte Juliska a Boszorkányt.

– Először is megetetjük.

– Nem vagyok éhes – szólt Jancsi a ketrecből.

– Dehogynem.

– Én jobban tudom.

A Boszorkány jelentőségteljesen Juliskára nézett.

– Látod? Ezért kell vigyázni rá.

– Nehéz eset – bólogatott Juliska, majd az ablakhoz lépett. – Milyen fülledt itt a levegő!

– Az ablakot nem nyitjuk ki. Kintről mindenféle dolog bejöhet.

– Például levegő?

A Boszorkány szigorúan nézett rá.

– Bocsánat – mondta Juliska, és kinyitotta az ablakot.

A tarka madár úgy repült be, mintha egész éjjel erre várt volna. Körberepülte a szobát, leült a lámpára, felcsípett egy mézeskalácsot, majd meglátta a Boszorkány kötényén lógó kulcsot.

– Ne! – kiáltotta a Boszorkány.

A madár ebből rögtön megértette, hogy igen.

Lecsapott, megszerezte a kulcsot, és Juliska elé ejtette.

– Add vissza!

– Persze – mondta Juliska, és odafutott a ketrechez.

A kulcs elfordult. Az ajtó kinyílt.

– Gyere.

Jancsi nem mozdult.

– Nem lehet.

– Mi nem lehet?

– Innen kimenni. Odakint veszélyes.

Juliska vállat vont.

– Tudom. Onnan jöttem.

Jancsi érezte, hogy összeszorul a gyomra, a torka és a lába legszívesebben visszahúzná a sarokba.

– Jó – mondta. – Hallak.

Aztán kilépett a ketrecből.

A Boszorkány utána kapott.

– Jancsi! Ne menj el! Én vigyázok rád. Itt nem eshet bajod.

Jancsi visszanézett.

– Azt te nem tudod.

Juliska megfogta a kezét, és együtt futni kezdtek.

Az erdő ugyanolyan sűrű és sötét volt, mint amikor Jancsi megérkezett, csak most már ketten jártak benne. A tarka madár előttünk röpködött, minden új ösvényt azonnal kipróbált, és néha teljesen fölöslegesen megkerült egy-egy fát.

– Biztos, hogy tudja az utat? – kérdezte Jancsi.

– Nem – mondta Juliska.

De ekkor megjelent a fehér madár. Csendesen előre repült, a tarka utána, és most már együtt vezették őket: az egyik minden utat észrevett, a másik mintha tudta volna, melyiken érdemes továbbmenni.

A Boszorkány sokáig állt a ház ajtajában. Aztán visszament, és leült a mézzel, kaláccsal, süteménnyel megrakott asztal mellé.

Egyedül. Kis idő múlva a fehér madár visszarepült a Boszorkányhoz.

– Elmentek – mondta a Boszorkány. – Nélkülem újra bajba kerülnek. Eltévednek és félni fognak.

– Lehet – felelte a madár.

– Akkor miért jó ez így?

– Mert élnek.

A Boszorkány lehajtotta a fejét.

– Én csak vigyázni akartam rájuk.

– Tudom, végig hallottam – szól a madár.

– Akkor mit rontottam el?

A fehér madár a nyitott ketrecajtóra nézett.

A Boszorkány is odanézett.

– Értem – mondta.

– És most mit tegyek?

– Várj. Hátha egyszer szükségük lesz rád.

– Visszajön még valamelyik hozzám?

– Sose lehet tudni. De ha egyikük hív, már tudni fogod, mikor kell megetetni.

A Boszorkány elmosolyodott.

– És mikor kell elengedni.

A fehér madár elrepült. A Boszorkány pedig ott maradt az asztal mellett, öregen, csúnyán és szomorúan.

Délután Jancsi meglátott egy ismerős fát.

– Ez az!

– Mitől ismerős? – kérdezte Juliska.

– Egyszer nekimentem.

– Meggyőző.

Nem sokkal később feltűnt az almafa, a ferde kerítés, végül a ház.

Mama rohant ki elsőnek. Átölelte Jancsit, sírt, nevetett, aztán megint sírt.

Apu az ajtóban állt. Jancsi gyomra összerándult, a torka elszorult, a lába megállt.

Apu odament hozzá, letérdelt, és sokáig nézte.

– Ó, te ostoba gyerek – mondta.

Jancsi várta a folytatást. Apu átölelte.

Este Jancsi mindent elmesélt. Az erdőt, a Békát, a Boszorkányt, a ketrecet és a két madarat. Juliskáról beszélt a legtöbbet.

Apu meghallgatta, de ezúttal türelmesen.

– Gyerek Csak az jutott eszembe koromban én is világgá mentem egyszer – mondta.

Jancsi még az evést is abbahagyta.

– Te?

– Igen, én.

– Volt Boszorkány?

Apu elgondolkodott.

– Akkor azt hittem.

– Béka?

– Az több is.

Jancsi gyanakodva nézett rá.

– És mit tanultál?

– Hogy néha haza kell menni. Szóval majdnem semmit.

Jancsi bólintott.

– Én is.

Attól a naptól nem lettek rögtön jó barátok. De Jancsi már tudta, hogy apu egyszer maga is kisfiú volt. Apu pedig talán megértette, hogy Jancsi nem azért csinál annyi ostobaságot, hogy bosszantsa.

Csak tanulja a világot.

Juliska másnap eltűnt.

Jancsi kereste a kertben, a pajtában, az almafánál és még a ferde kerítés mögött is.

Sehol.

A két madár az almafa ágán ült.

– Tudjátok, hol van Juliska?

A tarka madár felrepült. A fehér csak kíváncsian nézett Jancsira.

Jancsi várt egy darabig. Elmosolyodott.

– Jó. Nem fontos.

És bement reggelizni.