Az Ördög három aranyhajszála a Megfagyott mesék városában

Első fejezet: Slúga reggeli álma

A manó-kunyhó verandája még kellemesen hűvös volt, de a reggeli napsütés már beragyogta a tisztást. A kis társaság javában reggelizett. Ez a nap legszebb része, most jön rá az ember (és a manó), hogy mégis csak jó dolog a felkelés.

– Tudjátok – mondta Slúga, miközben lekvárt kent a kenyérére –, nemcsak este lehet mesélni.

A három fiú felkapta a fejét.

– Hanem mikor még?

– Reggel is

– Reggel?

– Persze. Csak a reggeli mesét úgy hívják: Találd ki, mit álmodtam!

– És mit álmodtál? – kérdezte a legkisebb.

Slúga egy pillanatra elhallgatott.

– Képzeljétek! Álmomban egy városban jártam.

– Milyen városban? Elmeséled?

– A Megfagyott mesék városában.

A fiúk egyszerre tették le a kanalukat.

– Az milyen?

– Nem volt se szép, se csúnya. Se vidám, se szomorú. Olyan volt... amilyennek én magam láttam. Ti biztosan egészen másmilyennek látnátok.

– Miért?

– Mert az álmok olyanok. Ahogyan az élet is. Nem magukban jók vagy rosszak. Attól függ, mit kezdsz velük.

Ivott egy korty teát.

– A város nagyon különös volt. A főtéren régi, öreg házak álltak. Kőből épültek, némelyiket szép homlokzat vagy fagerendák dísztették. Az utcák nevei is ismerősen csengtek: Hamupipőke utca, Piroska köz, Jancsi és Juliska tér.

– Ott laktak a mesék?

– Igen. Minden házban egy mese lakott. Vele az összes szereplő, mint egy család!

– Egy egész mese?

– Igen, úgy ahogyan ti ismeritek. Elejétől a végéig, az egész történet.

– Nem volt nekik ez szűk?

Slúga elnevette magát.

– Nem. A mesék össze tudják hajtogatni magukat. Mint egy könyv. Legalábbis az én álmomban.

A fiúk is nevettek.

– Aztán kijjebb már modernebb házak következtek. Olyanok, amelyek nem is olyan régen épültek. Még kijjebb hosszú lakótelepek álltak. Ott rengeteg új mese lakott. Mind egyforma erkélyekkel.

– És volt kertváros is?

– Volt bizony. Ott laktak a családi mesék. Azok, amelyeket még senki sem írt le. Amelyekből minden nagymamának és minden apukának egy kicsit más jutott.

– Biztosan azok voltak a legszebbek!

Slúga elgondolkodott.

– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ott nyitva voltak az ablakok.

– A többiben nem?

– Nem bizony!

– Miért?

– Mert ott bent mindig ugyanazt mesélték.

Csend lett.

– Egész nap? Mindig ugyanúgy?

– Nem tudom. Nem mertem megkérdezni. És nem is lett volna kitől.

– Miért?

– Mert az utcák teljesen üresek voltak. Kihaltak, mintha mindenki egy helyre futott volna össze. Vagy talán mind elmenekültek?

– Senkivel se találkoztál? Unalmas lehetett.

– De találkoztam valakivel. Ahogy megfordultam Egy kislány állt mögöttem

A szüleit kereste, eltévedt. Ő is látogatóban volt, hozzám hasonlóan. Sírdogál Teljesen meg volt ijedve

– Tudtál neki segíteni?

– Próbáltam. Mondtam neki: csak menj mindig egyenesen. Az álmokban előbb-utóbb minden út hazavisz.

– És ha mégsem?

Slúga elmosolyodott.

– Akkor egyszerűen felébredsz.

Végül az egyik ház előtt megálltam. Réztábla függött az ajtaján.

AZ ÖRDÖG HÁROM ARANYHAJSZÁLA

Ó, a kedvenc mesém! Bekopogni nem mertem, kinn maradni nem akartam. Legegyszerűbb volt benyitni. Az ajtó csikorogva, vészjóslóan nyílt. Félve léptem be.

Második fejezet: Szerencsegyerek

Csikordult a zár, kitárult az ajtó. Egy manó állt a küszöbön. Egy valódi manó! Talán egy szomszédos meséből tévedt át hozzánk. Megfagytunk, de meg nem haltunk!

Amúgy ritkán nyit be hozzánk valaki. A legtöbben csak elolvassák a réztáblát, borzonganak egy kicsit, aztán továbbmennek. Turisták többnyire azt hiszik, hogy rosszat álmodnak, és ez a mese az ördögről szól.

Pedig tévednek. Ez az én mesém, és rólam szól.

Nem is tudom, hol kezdjem.

Talán ott, hogy tizenöt éves koromban már biztos voltam benne: hősnek születtem.

Persze ezt senkinek sem mondtam. És mindaddig hittem, az, hogy Szerencse-gyereknek hívnak, az szó szerint a szerencsét jelenti, és nem azt, hogy örökbe fogadott gyerek vagyok, nem édes gyereke szüleimnek. Szóval csúfoltak, és én észre se vettem.

Az iskolába ugyanúgy jártam, mint a többiek, sőt nem voltam rossz tanuló sem. A legtöbb tantárgy egész jól ment. De az "egész jó" nálunk otthon nem számított elégnek.

Apám ritkán dicsért meg, akkor se volt benne sok köszönet.

Anyám másféleképpen csalódott.

Ő nem szidott, csak nagyokat sóhajtott. A sóhaj tőle jobban fáj, mint a kiabálás.

Sokáig azt hittem, minden családban így élnek.

Csak később vettem észre, hogy más gyerekek néha nevetnek az apjukkal.

Én apámtól féltem. Nem mintha vert volna. Mégis féltem.

Sokáig azt hittem: ha akarná, akár meg is ölhetne. Nem azért, mert ilyen apa volt, hanem mert rájöttem, hogy egy gyerek élete milyen kiszolgáltatott. Szamárság volt, de belém ivódott. És attól kezdve gyakran álmodoztam. Kellett a védelem! Képzeletemben már nem iskolába jártam.

Fényes páncél volt rajtam, többnyire kardot viseltem.

Sárkányokkal harcoltam.

Egész királyságokat mentettem meg.

Ilyenkor senki sem kérdezte, miért nem lettem első. Jó, hogy a vígasz és a mentség mindig ott volt.

– Kedves Slúga! – szóltam – tudom, hogy most te álmodsz engem, és nem én téged. Mégis kérlek álmodd az én mesémet, nem pedig a megfagyottat.

Harmadik fejezet: Világgá megyek, ha szépen küldenek

Másnap reggelinél apám nem ült az asztalnál.

Eleinte senki sem csodálkozott. Korán kelő ember volt. Előfordult, hogy hajnalban már a lovardában járt, vagy a katonákat gyakorlatoztatta.

Anyám azonban egyre nyugtalanabb lett. Végül bement a dolgozószobájába.

Sokáig nem jött ki.

Amikor végre megjelent az ajtóban, kezében egy összehajtott levelet tartott. Nem sírt. Csak olyan csendes lett, hogy attól megijedtem.

– Mi történt? – kérdeztem.

Nem válaszolt, csak leült. Kisimította a levelet az asztalon.

– Elment.

– Hová?

– Az ördöghöz.

Azt hittem, tréfál, de anyám nem szokott tréfálni.

Átnyújtotta a levelet. Apám kézírását azonnal felismertem.

"Régi vágyamat indulok beteljesíteni. Elhozom az ördög három aranyhajszálát. Aki megszerzi őket, annak nemcsak hosszú élet jut, hanem olyan hatalom is, amelyről más ember csak álmodhat. Ne keressetek. Aki utánam indul, csak magát sodorja veszélybe."

Először hangosan felnevettem.

– Még hogy én vagyok álmodozó!

A nevetésem azonban hamar elhalt.

Anyám nem nézett rám.

Az ablakon kifelé bámult.

– Ugye nem gondolja komolyan? – kérdeztem.

– Apád ritkán ígért olyasmit, amit ne akart volna véghez vinni. Aztán vagy sikerült neki, vagy sem.

Hosszú csend következett.

Aztán megszólalt.

– Valakinek utána kell mennie.

Nem kérte.

Nem parancsolta.

Mégis tudtam, hogy rám gondol.

Én pedig már akkor is olyan ember voltam, aki nem tudta végig nézni, ha valaki a bajt keresi. Még akkor sem, ha az a valaki éppen az apám volt.

Délre összecsomagoltam, útra kész voltam.

Anyám búcsúzóul megölelt. Ritkán tette, meg is ijesztett vele.

Most olyan erősen szorított magához, mintha attól félne, hogy engem is elveszít.

Nem néztem vissza. Ha visszanézek, talán el se indulok.

Estére egy városhoz értem. Már messziről feltűnt, hogy itt valami nincs rendben.

Nem hallatszott zene.

Nem futkostak gyerekek.

A piac üres volt.

A templom harangja lassan, szomorúan kongott. Az emberek feketébe öltözve álltak a főtéren. Tanácskoztak, csendben.

Olyan csend volt, mintha az egész város egyszerre tartaná vissza a lélegzetét.

Megállítottam egy öregembert.

– Bocsásson meg... mi történt itt?

Az öreg sokáig nézett rám.

Aztán halkan csak ennyit mondott:

– Rosszkor érkeztél, fiam. Nálunk már senki sem tudja, miben lehetne reménykedni.

Negyedik fejezet: Az aranyalmafa gyökerei

Az öregen látszott, hogy még sokáig tudna hallgatni. Végül intett, hogy kövessem.

A főtéren álló házak mögött egy falakkal védett, csinos kert terült el. A kert közepén olyan fát pillantottam meg, amilyet addig még soha.

Aranyalmafa volt. Hallani már hallottam ilyenről, látni még soha. Valóban arany almák csüngtek az ágairól. A lemenő nap fényében úgy ragyogtak, mintha apró napocskák nőttek volna a levelek között.

Csakhogy valami nem stimmelt: a fa koronájának felső része már majdnem teljesen elszáradt.

A levelek itt összepöndörödtek, az almák is kisebbek voltak.

Az öreg megsimogatta a fa kérgét.

– Régen az egész város ebből a fából élt – mondta halkan. – Ma már alig terem.

– Beteg?

– Talán inkább fáradt.

Ahogy lehajoltam a föld enyhén meg-megremegett a lábam alatt. Mintha odalent valaki dolgozna.

– Hallod?

Az öreg bólintott.

– Éjjel-nappal ezt halljuk.

Intésemre a kertészek ásni kezdtek. Nem telt bele sok idő, előbukkant egy sötétbarna bundájú vakond.

Mérgesen fújtatott.

– Már megint bántjátok az alagútjaimat!

Az emberek kiabálni kezdtek.

– Ő az!

– Fogjátok meg!

– Üssétek agyon!

Én azonban felemeltem a kezem.

– Várjatok!

A vakond rám meredt.

– Te is bántani akarsz?

– Nem.

– Akkor mit akarsz?

Leültem a földre.

– Beszélgetni.

A vakond gyanakodva közelebb jött.

– Még senki sem akart velem beszélgetni.

– Én sem tudom, hogyan kell vakondokkal beszélni.

Erre először elmosolyodott.

– Az könnyű – mondta. – Nem kell kiabálni. És figyelni kell a másikra. Mi, vakondok nem beszélünk, csak jelzünk azoknak, akik figyelnek ránk.

Sokáig csak néztük egymást. Végül megkérdeztem:

– Tudod, milyen fa alatt laksz?

– Persze.

– És tudod, hogy a gyökereit rágod?

A vakond lehajtotta a fejét.

– Tudom.

– Akkor miért teszed?

Sokáig nem felelt. Végül halkan megszólalt.

– Mert attól félek, hogy egyszer kidől.

Értetlenül néztem rá.

– Ha mélyebbre ásom az alagutakat, mindig látom a gyökereit. Figyelem, nem támadja-e valami. Mindig ott akarok lenni mellette.

– De közben megsebzed. Talán meg is ölöd.

A vakond szeme megtelt könnyel.

– Én csak vigyázni akartam rá.

Akkor értettem meg. Nem rossz volt, hanem túlságosan igyekezett.

Felálltam.

– Segítesz nekünk?

– Miben?

– Egyszerűen áss másfelé, és őrizd tovább a kertet. De ezt a fát hagyd lélegezni! A vakond sokáig gondolkodott, majd bólintott.

– Megpróbálom -. Barna bundája selymesen csillogott.

Aznap este senki sem ünnepelt, hiszen a fa nem lett rögtön egészséges.

Csak valami egészen apró dolog változott: a föld többé nem remegett körülötte.

Az öreg kertész másnap ezt mondta:

– Évek óta most először hiszem el, hogy egyszer újra teremni fog.

Ötödik fejezet: a forrás, amiből bor folyik

Másnap tovább indultam. Mentem, mentem, de már nem voltam olyan elégedett magammal, mint tegnap este. Ám sok gondolkodásra nem volt időm, mert még jóformán ki sem értem a városból, amikor egy újabb város határához értem. Ugyan az emberek itt nem gyászoltak, csak szomjasak voltak. És szomorúak.

A főtéren egy díszes kőkutat álltak körül. Régen ebből nem víz folyt, hanem édes vörösbor. A legfinomabb. Az egész város ebből merített, eladásra is bőven maradt.

Most azonban csak néhány sárgás csepp csordogált belőle. Még figyelmeztető tábla is lógott a kúton:

– Tudsz segíteni? – kérdezte a bíró.

– Talán.

– Mit kérsz érte?

– Egy történetet.

A bíró meglepetten nézett rám.

– Történetet?

– Arról, mikor romlott el a kút.

Az öreg sokáig gondolkodott.

– Nem egyszerre történt. Először csak kevesebb bor jött, aztán zavaros lett. Végül keserű.

Körüljártam a kutat. Semmi különöset nem találtam. Már éppen tovább indultam volna, amikor halk sziszegést hallottam. A kövek között egy apró kígyó bújt meg.

Nem támadt.

Csak figyelt.

– Téged keresnek? – kérdeztem.

– Engem mindig keresnek.

– Miért?

– Mert könnyebb rám haragudni.

Leültem mellé.

– Azt mondják, miattad romlott meg a bor.

A kígyó lassan megringatta fejét.

– Nem a bort őrzöm.

– Hanem?

– A forrást.

Hallgattam.

– Mindenki csak inni akar. Senki sem nézi meg, mi történik odalent. A forrást régen mindig megtisztították. Most viszont mindenki csak inni akar belőle. Részegesek! És lusták is.

A kígyó rám nézett.

– Én már nem tudom egyedül megvédeni.

Ekkor megértettem.

Nem a kígyó mérgezte meg a kutat, csak egyedül maradt feladatával

Az emberek ezután kitisztították a forrást.

A kígyó visszacsúszott a kövek közé. Mielőtt eltűnt volna, még rám sziszegett:

– Ugye most sem fogják szeretni a kígyókat?

Bólintottam:

– Talán nem.

– Akkor mi változott?

Nem tudtam felelni.

De aznap este újra bor folyt a kútból. Én már tudtam: nem a bor volt a csoda, hanem hogy valaki végre vette a fáradtságot, és leásott egészen a forrásig.

Hatodik fejezet: Révész a túlvilágra

Másnap tovább indultam. Mentem, mentem, de már nem voltam olyan elégedett magammal, mint tegnap este. Korábban azt hittem, ha elég bátor leszek, minden bajt meg tudok oldani. Ebben a tegnap esti mulatozás megerősített: a megújult forrást ünnepeltük, meg engem.

Reggelre már nem voltam ebben olyan biztos.

Az aranyalmafa ugyan újra lélegezhetett, de a városnak még sokat kellett volna tanulnia.

A borforrás is újra csörgedezett, de attól az emberek még nem lettek bölcsebbek.

Úgy éreztem, én sem.

Szerencsére úgy dél felé elfogyott az út. Pontosabban nem elfogyott, hanem kifutott egy folyóhoz. Az olyan széles volt, hogy a túlsó partot nem lehetett látni. A víz lassan hömpölygött, szinte hangtalanul. Mintha nem is folyó lett volna, hanem valami, ami két világot választ el egymástól. Vagy összeköti őket?

A parton egy rozoga ladik ringatózott, csoda, hogy még úszott. Mellette egy öreg révész üldögélt. Kopott volt a ruhája, kopott önmaga is.

Nem nézett rám, csak a vizet bámulta.

– Átvinne? – kérdeztem.

– Azért volnék itt.

A hangja, mint az evezője nyikorgása, olyan egyhangú, fáradt.

Beszálltam, elindultunk a túlpart felé.

Sokáig egyikünk sem szólt. Végül nem bírtam tovább a hallgatást.

– Régóta csinálja ezt?

– Régebb óta, mint szeretném.

– És szereti?

Keserűen elmosolyodott.

– Azt már régen elfelejtettem.

Újabb hosszú csend következett.

– Mit csinálna helyette?

A révész megvonta a vállát.

– Bármit -. Most először nézett rám.- Hát éppen ez az. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ezt már nem akarom.

A ladik hangtalanul siklott tovább, mintha a hullámok hajtanák, nem is a révész.

– És miért nem hagyja abba?

A révész az evezőre nézett.

– Talán mert már nem tudom, ki lennék, ha nem révész lennék.

Nem értettem, azt hiszem, ő sem. Nem kérdeztem többet, egyikünk se bánta.

Kikötött.

– Arra menj – mutatott egy keskeny ösvényre.

– Mi van ott?

– Az Ördög birodalma.

Egy pillanatra rám nézett.

– Ha találkoznál vele... ne hidd el elsőre, amit gondolsz róla.

Azzal visszalökte a ladikot a vízre. Sokáig néztem utána.

A köd lassan elnyelte.

Az ösvény végén egy apró házikó állt. Alacsony kerítés övezte, az ablakban muskátli virágzott.

A tornácon egy ősz hajú néni kötögetett.

Amikor meglátott, úgy mosolygott rám, mintha régóta várt volna.

– Megérkeztél, fiam? Már vártalak.

– Ismer engem?

– Nem.

– Akkor honnan tudta, hogy jövök?

– Ide mindig olyanok érkeznek, akik nagyon keresnek valamit.

Jót nevetett saját mondásán.

– Gyere csak beljebb!

A ház meleg volt. Friss kenyér illata szállt a levegőben.

Leültetett az asztalhoz, csak utána kérdezte meg:

– Tudod-e, hol jársz?

– Azt mondták, az Ördög birodalmában.

– Úgy is mondhatjuk.

Kicsit elkomolyodott. Nagy levegőt vettem, és elmondtam neki utazásom történetét kezdve a három hajszáltól egészen, hogy beléptem a házába.

– Az unokámnak rossz híre van. Az emberek félnek tőle, pedig legtöbben nem is ismerik.

– Akkor miért félnek?

– Mert nem segít nekik.

– Hanem?

– Ő azokat segíti, akik segítenek másokon.

Elcsodálkoztam.

– Ez furcsán hangzik.

– Pedig igaz. Aki másokat akar megmenteni, az még nem tévedhetetlen. Ráadásul egyszer maga is elfárad. Valakinek őrá is vigyáznia kell, mert különben ki segítené a segítőket.

Egy pillanatra elhallgatott.

– Az unokám ezt teszi.

Kint nehéz léptek döngtek.

Az öregasszony felkapta a fejét.

– Máris itt van.

– Mit csináljak?

– Semmit.

Mosolyogva megérintette a homlokomat. A szoba hirtelen óriásira nőtt. Vagy talán én lettem apró. Ijedten a földre néztem: hat lábam volt. Hangya lettem!

Az öregasszony óvatosan a vállára ültetett.

– Maradj nyugton, ha jót akarsz!

Abban a pillanatban kivágódott az ajtó. Egy magas, testes alak lépett be. Vastag, szürke kabát fedte. Egészen a bokájáig ért. Ahogy ledobta súlyos kabátját az csak úgy puffant a földön, kalapját mellé dobta. Láttam, nem volt sem szarva, sem patája.

Csak nagyon fáradtnak látszott. Leült.

Nagyot szippantott a levegőből, aztán felnevetett.

– Mama...! Te már megint befogadtál egy lelkes szamarat, aki meg akarja menteni a világot.

Az öregasszony ártatlan képet vágott.

– Ugyan, dehogy. Mit képzelsz.

Az Ördög még egyszer beleszagolt a levegőbe. Elmosolyodott.

– Pedig egészen határozottan...szamárszagot érzek.

És ez a szamár én lettem volna! Ezért nem volt érdemes a világ végére jönnöm!

Hetedik fejezet: Az első aranyhajszál

Az Ördög sokáig némán vacsorázott. Én meg némán néztem.

Nem falta az ételt. Lassan evett. Minden falat után ivott egy korty vizet. Néha az öregasszonyra mosolygott, néha csak maga elé nézett.

Aztán nagyot ásított.

– Nehéz nap volt.

– Tudom – felelte az öregasszony.

– Ma is sok segítőnek kellett segítenem.

– Az emberek ezt nemigen értik.

– Nem is baj.

A heverőhöz lépett, és kényelmes mozdulatokkal lefeküdt. Néhány perc múlva már egyenletesen lélegzett. Mondhatnám horkolt, mint egy mozsárágyú.

Az öregasszony rám kacsintott. Óvatosan unokájához lépett, és kihúzott egyetlen aranyszálat a hajából. Az Ördög felriadt.

– Jaj, mama!

– Mit álmodtál?

Az Ördög még félig aludt.

– Egy várost.

– Miféle várost?

– Olyat...ahol egy aranyalmafa lassan elszárad.

– Miért?

Az Ördög fáradtan sóhajtott.

– Mert én odatettem nekik egy vakondot.

Az öregasszony meglepetten nézett rá.

– Te?

– Én.

– Hát miért tetted?

Az Ördög megfordult a párnáján.

– Azért, mert ezek az emberek már régen elfelejtettek dolgozni. Azt hitték, az aranyalmafa örökké csak terem és terem. A vakondnak csak annyi volt a dolga, hogy emlékeztesse őket: amit nem gondoznak, az egyszer kifárad.

Egy darabig csend volt. Aztán az Ördög halkan hozzátette:

– Kár, hogy valaki félreértette a vakondot.

Nagyot ásított.

– De most hadd aludjak tovább. Holnap is sok dolgom lesz.

Az öregasszony megsimogatta a homlokát. Az Ördög már aludt is.

Én pedig ott kuporogtam hangyaalakban az öregasszony vállán, és először életemben nem tudtam eldönteni, vajon valóban olyan az Ördög, amilyennek egész addig képzeltem.

Nyolcadik fejezet: A második aranyhajszál, avagy a borkút története, ahogy az Ördög látta

Az Ördög másnap este még fáradtabban érkezett haza. Ledobta a kabátját, leült az asztalhoz.

– Ma sem unatkoztál, kisunokám? – kérdezte az öregasszony.

– Nem nagyon.

– Legalább sok segítőd akadt?

Az Ördög elmosolyodott.

– Több is, mint szerettem volna.

Csendben evett, aztán lefeküdt. Néhány perc múlva már egyenletesen lélegzett.

Az öregasszony ismét rám kacsintott.

– Figyelj jól!

Óvatosan kihúzta a második aranyhajszálat. Az Ördög felriadt.

– Jaj, mama!

– Mit álmodtál, kisunokám?

Az Ördög félig még aludt.

– Egy kutat láttam egy város főterén.

– Miféle kutat?

– Olyat...amelyből régen a legjobb vörösbor folyt.

– És most?

– Most alig csordogál.

– Miért?

Az Ördög nagyot sóhajtott.

– Mert a forrásához raktam egy kis kígyót.

Az öregasszony meglepetten nézett rá.

– Már megint te? Miért?

Az Ördög megfordult a párnáján.

– Mert a város lakói elfelejtették, hogy a bor ajándék. Azt hitték, a kút azért van, hogy mindig csak igyanak belőle. Isten adta (micsoda igazságtalanság! Én adtam!), akkor jár nekik. Pedig én nem mulatozni akartam megtanítani őket, hanem ünnepelni. Amikor van mit.

Az öregasszony elgondolkodott.

– Miért éppen kígyót küldtél?

– Mert ő őrzi a forrást. Van aki bölcsességet kap tőle, van aki mérget. Ha valaki inni akar, előbb-utóbb találkozik vele, és akkor – ha egy csöpp esze van -megkérdi a kígyót, mit őriz, és akkor leás egészen a forrás mélyére.

Az öregasszony csendben bólogatott.

– Akkor mi lett volna a helyes?

Az Ördög félálomban elmosolyodott.

– Nem azt kellett volna kérniük...hogyan folyjon több bor. Hanem kérdezni, hogy miért …

Aztán még hozzátette:

– Ha minden nap ünnep...akkor valójában nincs is ünnep. Az ünnep azért szép, mert a hétköznapok tartják a vállukon.

Nagyot ásított.

– Kár... hogy ezt is félreértették.

Az öregasszony betakarta. Néhány pillanat múlva már újra aludt. Én pedig mozdulatlanul ültem a vállán.

Kilencedik fejezet: A harmadik aranyhajszál

Az Ördög harmadik este is későn érkezett haza. Fáradtabb volt, mint az előző napokon. Szinte alig evett valamit. Leült a tűz mellé, tenyerét a lángok felé tartotta, mintha nemcsak a kezét, hanem a lelkét is melegíteni szeretné.

– Sok dolgod volt? – kérdezte az öregasszony.

– Ma is akadt néhány ember, aki meg akarta javítani a világot.

– És sikerült nekik?

Az Ördög elmosolyodott.

– Egy kicsit mindegyiknek. De egyikük sem úgy, ahogy eltervezte.

Nemsokára elaludt. Az öregasszony óvatosan odalépett, és kihúzta a harmadik aranyhajszálat.

Az Ördög felült.

– Jaj, mama...

– Mit álmodtál?

– Egy folyóról és a révészről álmodtam.

– Olyat, mint itt, a kertünk alatt? Csak tudnám, miért olyan szomorú mindig? – kérdezte az öregasszony.

Az Ördög nagyot sóhajtott.

– Mert azt hiszi, nélküle megállna a világ.

– És megállna?

– Dehogy. Csak ő nem hiszi el. Túl nagy csalódás lenne a számára.

– Akkor mi lenne a helyes?

Az Ördög lehunyta a szemét.

– Segíteni jó. De ha a révész igazi segítő lenne ...nem egyedül vinné az utasokat, hanem másokat is megtanítana evezni.

Az öregasszony még várt egy kicsit.

– És ha a révész ezután megkéri azt a fiút, hogy vegye át tőle az evezőt?

Az Ördög halványan elmosolyodott.

– Akkor a fiú ne vegye át.

– Miért?

– Mert attól csak ketten lennének boldogtalanok egy helyett. A révésznek magának kell megtanulnia letenni az evezőt. Ezt senki sem teheti meg helyette.

Az Ördög már újra aludt. Én pedig ott ültem az öregasszony vállán. Hirtelen megértettem, hogy egész eddigi utamon ugyanazt a hibát követtem el.

Mindig azt hittem, nekem kell megoldanom mások életét.

Pedig néha a legnagyobb segítség az ...ha nem vesszük el tőlük a saját útjukat.

Másnap reggel az Ördög már messze járt. Az öregasszony óvatosan rám fújt, én egyszeriben visszaváltoztam. Újra a régi fiú voltam. A szoba is a régi.

De az asztalon ott feküdt a három aranyhajszál. Felvettem őket.

Az öregasszony rám mosolygott.

– Mindet elviszed?

Sokáig néztem a tenyeremben csillogó aranyszálakat. Aztán kettőt visszatettem az asztalra.

– Elég egy is.

– Miért?

– Mert a másik kettőt már nem a hajamban hordom. Hanem idebent. Emlékeztetőnek egy is elég!

Megérintettem a mellkasomat.

Az öregasszony bólintott.

– Akkor valóban ideje hazamenned.

Epilógus

Slúga manó óvatosan becsukta a vaskos mesekönyvet. A szobában csend volt.

Mindhárom unokaöccse mélyen aludt. Az egyik takarója a földre csúszott, Slúga felvette, és gondosan betakarta.

A másik gyerek még álmában is mosolygott. Talán éppen az aranyalmafáról álmodott.

A harmadik kezében egy fakanalat szorongatott, mintha evező volna.

Slúga halkan elnevette magát.

– No, ebből még akár révész is lehetne...

Aztán elkomolyodott. Végignézett rajtuk. Arra gondolt, milyen különös dolog a mese.

Az ember azt hiszi, ő mesél a gyerekeknek, pedig néha a mese mesél neki.

A reggeli napfény egy pillanatra megcsillant kopasz fején.

Slúga végigsimított rajta, és elégedetten elmosolyodott.

– Hála a jó égnek...

...nekem már nincs mitől tartanom.

És Slúga úgy érezte, talán a mesék sem fagynak meg egészen.

Amíg akad valaki, aki újra és újra elmeséli őket.